Igen, én is kinyitottam reggel az újságot, és én is azt láttam. Amennyire értem és követem az Egyesült Államok politikáját és jelenlegi helyzetét, úgy látom, hogy egy rossz és egy kevésbé rossz jelölt közül lehetett választani, és az én értékítéletem szerint a rosszabb jelölt nyert. Lehet ennek mindenféle kisebb-nagyobb okát keresni, de igazából egy nagyobb kirakóba kell illeszteni ezt a darabot. Először is saját környezetünk véleményének jelentőségét hajlamosak vagyunk jelentősen eltúlozni, ami alól én sem vagyok kivétel. Erre még rátesz egy jó nagy lapáttal a közösségi és híroldalak működési elve, aminek a legpofátlanabb példája a Facebook szűrési rendszere a hírfolyamban. Kellemetlen a sajátunktól eltérő vélemény, amikor pedig a valóság rákényszerít minket ennek felülvizsgálatára, mindenki elkezd hisztizni.

Trump győzelme egy hosszabb és széles körű folyamat része és egyenes következménye. A Brexit sem véletlenül történt meg, és beláthatjuk, nagyon nehéz értelmes érveket felhozni a döntés mellett. Akkor mégis miért szavaznak ekkora tömegek ilyen emberekre? Ennek megértéséhez újra kell gondolnunk az olyan szavak jelentését és jelentőségét, mint racionális, értelmes és helyes, főleg ha egy választásról beszélünk. Két lehetőség van, az egyik hogy tévedünk, amikor a lehetőségek közül valamelyik mellett letesszük a voksunkat, a másik pedig, hogy bizonyos embereket egyáltalán nem érdekel, hogy melyik az értelmes döntés. Miért? Csak.

Valószínűleg persze az igazság a kettő között van, és a torz világlátásunk mellett elég sok olyan ember szaladgál a világban, aki a választása mellett nem tud igazán érveket felhozni. De ők is szavazattal rendelkező emberek, a véleményük ugyanannyit számít mint a miénk, ami minden demokráciát támogató embernek alapvetés és elfogadandó tény. Annak ellenére, hogy lényegében az összes híresség Clinton kampányához csatlakozott, nem sajnált pénzt és időt szentelni az ügynek, számtalan fajsúlyos republikánus politikus hátrált ki Trump mögül, továbbá a média és az értelmiség (bármit is jelentsen az utóbbi szó) túlnyomó többsége minden nap minden létező helyen elmondta, hogy miért lenne tragédia Trump győzelme, mégis a republikánus jelölt nyert.

Ennek legfőbb oka, hogy az embereket baromira zavarja, ha lenézik és hülyének tartják őket, még akkor is, ha adott esetben mindkét fél tudja, hogy talán ez az igazság. Trump szavazói szerették volna, ha újra emberként tekint rájuk az egyik jelölt, és a félelmeikkel, szorongásaikkal kezdhetnek valamit. Hiszen ki ne szeretne a környezetében, vagy akár a világban is egy erős, megbecsült és tisztelt ember lenni? Attól még, hogy a nyugati médiában nem menő idegenellenesnek, homofóbnak, hímsovinisztának, fegyvertartónak vagy környezetszennyezőnek lenni, attól még történetesen nagyon sokan azok. Úgy gondolom azonban, hogy George W. Bush elnökségének megmosolyogtató esetlenségéhez képest minőségi változás Trump prosztósága. És lássuk be, mindannyian baromira jól röhögtünk Torrentén, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a valóságban is létezhet ennyire suttyó alak.

Európában is jelentősen előretört az ilyen demagógia és populizmus, Magyarország pedig órákat adhat minden ilyen jellegű sikerre vágyó politikusnak. Azonban jelentős különbség, hogy amíg a pocsolya másik oldalán számtalan újság írhatja meg Trump tahóságát és Clinton botrányait, addig Magyarországon már lényegében alig maradt nem a kormány által irányított média. Az emberek fásultsága pedig olyan szintre emelkedett, hogy semmilyen botrány nem képes megingatni pártunk és kormányunk támogatottságát, legyen az nyíltan törvénytelen avagy törvényesített lopás. De valóban a liftbe fingó emberek országa szeretnénk lenni? Csak rajtunk múlik.

Nem írtam. Sokáig. Mert egyszerűen tényleg nem történik semmi új, és már nyáron is ezzel voltam bajban. Lényegében a kormányt demokráciákban kordában tartani hivatott intézményeket teljesen einstandolták pártszolgálatos emberek. Jó, jó, időnként a bíróság visszaszól, hogy azért a kollégákat nem kellene nyugdíjazni, de a kirúgás után a számlát kiegyenlítik, az akadékoskodó főbírákat felveszik aktatologatónak. Esetleg Áder felcsapja a legfelső aktát az asztalán, és egy kicsit elgondolkodik, de végül megnyugszik, mert az alkotmánybíróság úgyis teszi majd a dolgát. Vagy az egyetlen rádió, amely vissza mer szólni a hatalomnak, sorozatosan veszíti el műsorszórási lehetőségeit, és ellenzéki jelképpé magasztosul, de még számtalan más területet lehetne felsorolni.

Ami mindezek közül lényeges, az a felsőoktatás céltudatos szétverése. Lehet érvelni azzal, hogy az országnak nincs lehetősége jobban támogatni a hallgatókat, ugyanakkor azt is figyelembe kellene venni, hogy ez az egyetlen tényező, ami növelheti az ország termelékenységét, pont ezért kellene erőn felül pénzt fektetni az egyetemekbe. A rendszer ésszerűsítésének szükségességét senki sem vitatta, csak ismételten átestünk a ló túloldalára. Korábban én is kifejtettem a tandíj szükségességét, ugyanakkor azt is, hogy a jelenlegi megoldás már jelentősen akadályozza a szegényebbek hozzáférését a felsőoktatási intézményrendszerhez, és ezáltal lényegében lehetetlenné teszi, hogy a kellő kitartással és szorgalommal megáldott, de szerényebb körülmények közül érkező fiatalok kitartó munkával jobb életet biztosíthassanak meguknak és leendő családjuknak. Az idézett Véleményvezér cikkhez fűzött megjegyzés hozza azt a gyors fejszámolás után többek által ismertetett tényt, hogy a jelentős kamatkedvezménnyel biztosított diákhitel az államnak akár már középtávon drágább, mint jelenlegi formájában fenntartani a finanszírozást. Csak hát melyik politikus gondolkodik 4 évnél tovább? A Véleményvezér azonban - rendkívül korrekt és tényszerű érvelése ellenére - egy dologban mélységesen téved, és ezért cikkeiből nekem leggyakrabban a világ romlottságára folyton rácsodálkozó naivitás tükröződik. Az a kellemetlen és rideg valóság, hogy az érveikre mélységesen szarik a népvezér és köre. Teljesen más a szempontrendszerük. Nyilván egy szűk, társadalmunk súlyos kérdéseit érdeklő közösségnek elgondolkodtatóak az írásaik (engedelmükkel magam is ide sorolnám), de egyébként egészen bátran lehúzhatnák a rolót. Fontos az értelmiségi lelkiismeret, de hát azért nem lehet 20 deka parizert kapni a közértben.

A másik ok, amiért rugózom ezen a felsőoktatási romboláson - komoly közgazdasági aggályaim mellett, hogy ugye mely politikusnak is jó az, ha gondolkodni képes, önálló véleménnyel bíró emberek mennek az urnákhoz. Nyilván jobb, ha a nép egyszerű fia csavarokat húz meg egy (multi által felhúzott) gyárban, és megmarad boldog tudatlanságban. Ezzel nem szeretném megbántani természetesen a kétkezi munkásokat, egyrészt mert régóta tudjuk, hogy a munkásosztály mire képes, ha akar, másrészről ez a gondolkodásmód teljesen téves. Ameddig recesszió van, addig pont a legszegényebbek érzik meg a válságot, nekik nincsenek tartalékaik, és amikor éppen a hó elején feladott csekkek után már nem jut pénz kenyérre, akkor erősen elgondolkodnak azon, hogy jó irányba tartanak-é a dolgok. Jelenleg a lakosság 18%-a gondolja így. Más, kevésbé kimunkált, de sziklaszilárd szempontrendszer - hasonló következtetéssel. És egy egyszerű ember is levonja a következtetést. Egyfelől juthat arra, hogy további álomvilágban kíván élni, és elfogadja azt az érvelést, hogy mindenki ártani akar a magyaroknak, és minden különféle kisebbségek miatt rossz. Avagy arra jön rá, hogy a világban vannak bizonyos tényszerű összefüggések, amelyek Magyarországra is érvényesek, ezért nem érdemes széllel szemben. Ez az út sajnos rettenetesen súlyos vitákkal van kikövezve, de igen szerény meglátásom szerint csak ez az egy működhet. Hogy miképpen lehet újra demokratikus alapokra helyezni az alkotmányt, a pártkatonákat kirobbantani az elfoglalt intézmények éléről, avagy levágni a gazdasági klientúrát az állami pénzcsapról komoly kérdések, de még nem tartunk ott.

Hogy az aktuális eseményekről eltereljük a figyelmet, persze elő lehet venni az ügyeletes bohócot a pöttyeivel, vagy hogy éppen (n+1)-edikre sikerül-e eltalálni, hogy melyik lesz az elszakadás/fordulat/fellendülés éve, avagy mennyire kiugró a beruházási szint. De játszhat a kezünkre az is, hogy éppen valaki sokadik alkalommal nekiáll zsidózni az országgyűlésben (vonatkozó naiv Véleményvezér írás). Abból is látszik, hogy csak összefogva lehet elérni bármit is, hogy az országos méretű közfelháborodás ösztökélte nagy nehezen arra a pártokat, hogy tiltakozzanak, esetleg magyarázkodjanak egy nap késéssel. Ugyanis mindez képmutatás, hiszen a felszólalás közben senki sem kérte ki magának ezt a stílust, és még Szanyi Tibor is jól elröhögcsélt 2 méterre a nyíltan zsidózó társától. Lassan mozdul a rendszer. De az biztos, hogy helyettünk senki sem fog cselekedni a Fideszt örökké bebetonozó választási rendszer, avagy a jövő termelékenységében hosszú évtizedekre versenyhátrányt szavatoló oktatási forráskivonás ellen. Leszakadó ország tele komplexussal. Avagy ha tenni akarunk és merünk ellene, akkor első körben el kell zavarni a korrupt és dilettáns vezetőket, és a felperzselt földön elkezdődhet az ország társadalmának és gazdaságának újjáépítése. Mindkettő legalább annyira fontos, és erre a hallgatói képviseletnek is rá kellene jönnie.

Hát igen, nyáron nem nagyon írtam a blogra. Ennek két egyszerű oka volt, az egyik, hogy az olimpiát néztem (a közvetítést inkább hallgattam), és ismét rájöttem, hogy a nemzeti öntudatot inkább itt kellene keresni, nem máshol, másrészt nagyon nincs új a nap alatt, ismételni pedig nem szeretem magamat. Egyébként a TV többi műsora tökéletesen leképezi társadalmunkat minden egyes gondjával együtt. A paradigmaváltás, a digitális átállás, és ezzel együtt a régi analóg sugárzás leállítása évek óta késik, a legújabb céldátum 2014. És miközben a pártszolgálati közszolgálati televízió gátlástalanul harsogja a pártpropagandát, a többi csatornán sem túl rózsás a helyzet. Most már több helyen főműsoridőben láthatjuk a régről előszedett, közhelyes, eleve VHS-re kiadott akciófilmeket (amiben például nem tűnik fel senkinek egy fekete katona Szerbiában), megnézhetjük kétszázötvennegyedjére a Gagyi mamit, hogy persze délután megismételjék. Avagy ha ez nem kell, hát akkor ránk akarnak tukmálni mindenfélét, ezáltal kicsalva a pénzünket, és nem marad semmi más lehetőség, mint hogy a hó végi filléreket jósokra, látókra és médiumokra költsük, akik sugározzák felénk a pénzenergiát. Esetleg végre felfedezzen bennünket valaki, és kiderüljön, hogy mi tulajdonképpen mennyire rém tehetségesek vagyunk – azt persze elhallgatva, hogy ezután jön a nagy koppanás és a falunapokon a hakni. Marad a csodavárás, avagy végre lekapcsoljuk a TV-t.

Csak hát ez az átvitt lekapcsolás sem olyan egyszerű, hiszen nagyon nincs értelmes választási lehetőség. Az MSZP ellenzékből sem tud lecsapni magas labdákat, és képtelen az elhasználódott arcait lecserélve új üzenetet közvetíteni az emberek felé. Aki pedig baloldali fordulatról beszél, az könnyen zavarba jöhet, hogy akkor most mi is az a bal és a jobb, és ki is képviseli azt. Az LMP meglátásom szerint nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyedül megfojtja a pártot a kormányzati túlsúly, kompromisszumképtelensége pedig légüres térbe helyezi őket. A szélsőjobboldal rendkívül súlyos kérdésekre alapvetően téves válaszokat ad, miközben a nevetségesség és a korrupció buktatja el őket. Értelmes elképzelés azonban van bőven, a nyájas olvasó belátására bízom, hogy az én javaslataimat ide sorolja-e. Egy nemrégiben kiadott írás még azt is megpróbálja felvázolni, hogy ezt miképpen lehetne elérni. Ugyanakkor ez mindaddig pusztába kiáltott szó, ameddig az emberek nem kezdik el tömegesen felismerni, hogy mennyire megvezetik őket, és a helyzet megváltoztatása egyedül rajtuk múlik. A 168 óra vezércikkében Kéri László véleményem szerint éppen ezért túlontúl bizakodó, bár ezen kívül mást ő sem tehet. Azt viszont belátja, hogy egy olyan erős személyiségre lenne szükség, aki fel tudja nyitni végre az emberek szemét, képes közvetíteni azt az üzenetet, hogy az áhított felemelkedés egyedül a magyar emberek elkötelezettségén és kemény munkáján múlik, nem pedig kitalált nyugati összeesküvések ártatlan áldozatai vagyunk sorozatosan.

Azonban a Fidesz igen keményen dolgozott még a legutóbbi írás óta eltelt pár hónapban is azon, hogy az emberek végre feloldják a kognitív disszonanciát, rájöjjenek arra, hogy mekkora a szakadék a tapasztalati valóság és a propaganda között. A kormányzati korrupció él és virágzik, sőt több tekintetben messze túltesz elődein. Csak hogy a legfrissebb híreket idézzük fel, tudható, hogy az állami földek haszonbérlete eleve lejátszott meccs kisebb és nagyobb szereplőknek, és hiába szólal fel ellene bárki is, semmi sem történik. Strómanok jönnek-mennek, a közbeszerzéseket eleve leosztják a saját holdudvarnak, és már a tisztességes eljárás látszatára sem adnak. A gazdaságpolitikát illetően én már követni sem tudom, hogy kiről nevez el akciótervet a nemzet Matolcsyja, de lényegében úgyis mindegy, hiszen recesszióban van és lesz a gazdaság, zuhan a fogyasztás, a beruházás, az ipari termelés visszaesését az új járműipari beruházások próbálják mérsékelni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mindezek ellenére a legutóbbi inflációs adat 5,8%-os volt, és ebben a kormány ötletszerű intézkedései is vastagon benne vannak, ráadásul beragad túlnyomó többségük, így a keresetek reálértéke is folyamatosan csökken. A foglalkoztatás valamennyire nő, ám ha jobban megkapargatjuk a felszínt, akkor láthatjuk, hogy ebben a közfoglalkoztatás az egyik legnagyobb tényező. Kérdés, hogy mennyire ad piacképes szakmát a fűnyírás és az árokpucolás, esetleg a helyi potentát földjén a kapálgatás. A mindenkit megdöbbentő kamatcsökkentés az inflációt és az euró árfolyamát biztosan megdobja, ellenben erős kétségeim vannak afelől, hogy hitelcsatorna létezik-e még, és van-e olyan bank ebben az országban, amely ad hitelt vállalkozásoknak. És még ha lenne is ilyen, lelkes vállalkozónknak eddig sem az a 25 bázispont jelentett nehézséget, hanem az irgalmatlan hitelkockázati felár kitermelése. Egy biztos, a hatalmat átvették a vezér emberei az MNB-ben, és nem kell soká várni a Simor–Karvalits–Király triász repüléséig sem (kíváncsiak kedvéért jövő március 3., 27. és július 3.).

Természetesen a külpolitikába is beleokádik a kormány, ha a gazdasági helyzettel már végképp nem tudnánk betelni. Azt azóta sem sikerült megtudnunk, hogy mit keresett három volt rendőr Szíriában a polgárháború kellős közepén. Ahogy az is csak körvonalazódik, hogy az azeri baltás gyilkos elengedése, mindemellett, hogy nemzetközi felháborodást okozott, és tovább erősíti a kiváló vezetőinkről kialakult előnyös képet, egyelőre teljességgel feleslegesnek tűnik (ráadásul ha már a vezér ilyen görénységre szánta el magát, akkor kicsit körbepuhatolva simábban el lehetett volna intézni). Mindenesetre érdekes próbálkozásnak bizonyult az IMF megállapodás halogatására. Arról is pusztán csak sejtéseink vannak, hogy minek kell új rendszám és iskolaköpeny. És nem tudjuk, hogy még mi van a tarsolyban. Azt tehát láthatjuk, hogy lehetőségből nincs hiány, csak a hülyeséggel való szembesítés kivitelezése az ellenzék részéről nem megy, egyedül az internetes sajtó próbálkozik, míg az ellenzéki nyomtatott sajtó hamvaiból igyekszik ebben segíteni. Emiatt 2014-ben széllel szemben rendkívül nehéz dolog lesz, bár valóban az a legnagyobb kérdés, hogy az 53% mit fog csinálni 2014 tavaszán. Vajon lekapcsolja-e a TV-t és elmegy szavazni, avagy átkapcsol a Győzikére?

Kétségkívül minden demokratikus rendszernek előbb-utóbb eljön a válsága. Az ókori demokráciák is elbuktak egy idő után, Németország is nehézségekkel szembesült a II. világháború előtt, és hazánk is úgy néz ki, hogy komoly kihívások előtt áll. De akik ezzel szeretnék igazolni autoriter államfelfogásukat, azokat el kell, hogy keserítsem, minden tekintélyelvű rendszer szintén megbukik, általában akkor, amikor nem sikerül betömni a lázadozó nép száját kenyérrel és cirkuszi játékokkal. A demokrácia olyan, mint a Windows, tele van hibákkal, drága, de még nem találtak ki nála jobbat. Vagy mint a levegő, melyet csak akkor értékelünk, ha nincs, hogy egy újabb közhelyet süssünk el.

Napjainkban úgy tűnik, egyre inkább felértékelődik 1989. Mind a hatalom korábbi, mind a leendő birtokosainak visszafogottsága, önmegtartóztatása olyan kivételes állapotot eredményezett, amely azóta sem fordult elő. És ezzel a lehetőséggel élt is az ország, amint azt a '90-es évek második fele bizonyítja. Természetesen ennek is megvolt az ára, hiszen Trianon és a II. világháború után a szocialista rendszer is csatlakozott a társadalom kibeszéletlenül maradt súlyos kérdései közé, de ha azt nézzük, hogy vér nélkül lezajlott a rendszerváltás, akkor ez abban a pillanatban elfogadható kompromisszumnak tűnhetetett. Ezt az idillt törte meg a 2000-es évek túlhajszolt költekezése (és itt most kéretik mindhárom kormányra gondolni), pontosabban a 2006-os pofáraesés. Eljött az igazság pillanata, hosszú idő után először szembe kellett volna nézni a hibákkal, és levonni a megfelelő tanulságot, mérlegelni cselekedeteinket, átgondolni, hogy mit kellett volna máshogy tenni. Sajnos sokan arra a téves következtetésre jutottak, hogy a szocialisták hibáztatása megold minden gondot, ergo a Fideszre kell szavazni. Nem mintha ez bármit is számítana, főleg így utólag, de már akkor is egy súlyos logikai tévedés volt egy állítás hamisságából azt a következtetést levonni, hogy a másik igaz.

Amióta tudjuk, hogy a 2010-es fülkeforradalommal eljött a paradicsom, alig tudunk egyszerűen lenyűgözöttségünkből felocsúdni. A gyorsnaszád mindent elsöprő lendülettel tör előre. Vagy nem. Az éves GDP-t az alacsony előző éves adatokhoz képest is alig tudja túlszárnyalni az ország, negyedéves viszonylatban visszaesés tapasztalható, hiába a német növekedés. Valóban súlyos a nemzetközi gazdasági helyzet, de a szomszédainktól szakadunk le éppen. A devizahitelezés problémáit még mindig csak a vagyonosaknál lehetett megoldani, ami a bankrendszernek be is tett vastagon. Továbbra is súlyos a munkanélküliség, és hiába a közmunka, az állam pusztán egyik zsebéből a másikba teszi át a pénzt - szerencsés esetben. Az ÁFA 27%, ami minden szegényt még súlyosabban érint, jön a tranzakciós adó és a telefonadó, ami ismételten nem a nagyban játszó svihákokat sújtja, hanem továbbra is a nyugdíjasokat és a szerényebb bérből élőket, hiszen a fajlagos adóteher itt nagyobb. Az egy-kétkulcsos SZJA és a válságadók után sikerült fenntartani az adórendszer gányoltságát, 12 év nyugdíj-megtakarításait egy tollvonással elégetni, cserébe hősiesen 78,9%-ra vinni a GDP arányos államadósságot (ami persze percek alatt eltűnhet ismét). A gazdaságban gyakorlatilag nincs hitel, belföldi fogyasztás szintúgy, és még hosszan lehetne sorolni. Egyedül az export bíztató, de azt meg ugye a gyűlölt multik hozzák túlnyomórészt.

És ezt a sok jót miért cserébe kapjuk? Azt már tudjuk, hogy a Fidesz a teljes állami intézményrendszert elfoglalta, legyen szó közhivatalokról, kultúráról, oktatásról. Az Országgyűlés törvénygyárrá silányult, semmiről nincs érdemi vita vagy előzetes egyeztetés az érintettekkel. A törvénykezéssel való visszaélés számos példáját láthattuk, és a jogalkalmazás sem ment olyan gördülékenyen a holdudvarban, mint az elvárható lett volna. Korrupció ugyanúgy van, mint a szocik alatt, csak most már nagyobb a tét és a látszatra sem ügyelnek, kidőlt a bili, hogy vidéken le vannak osztva a haveroknak az állami földek. Mindenre egyre szigorúbb szabályok vonatkoznak, hatalmas pénzbüntetések, börtön, mégsem érezzük úgy, hogy ezáltal bármi jobb lenne. Megszorítások folyamatos jelleggel jönnek, éppen úgy mint Gyurcsány alatt, csak Matolcsy ötletszerűségben fényévekkel veri elődeit. Mindennek jelentőségét az a zseniálisan eltalált húzás adja, hogy a nemzetvezér bedobta a pártok állami támogatásának visszavonását. Ez ahhoz hasonlítható, amikor szóba került, hogy a képviselők fizetését megemeljék, de minden más pótlékot töröljenek el. Nyilván mindenki örülne, ha nem menne el durván 2,5 milliárd ezekre a pártokra, csak ez az adott viszonyok között persze azt jelenti, hogy a Fidesz a gazdasági hatalom birtokában sokkal nagyobb hasznot hajt a kieső bevételnél azáltal, hogy gazdaságilag ellehetetleníti ellenfeleit.

Ennek következtében értelemszerűen egyre többeknek esik le a tantusz, ám sokan ismét félnek szembenézni a rideg valósággal, aminek következményei egyre riasztóbbak. Márpedig nem lenne érdemes az MSZP és a Fidesz után egy harmadik pártban is csalódni, hiszen ebben az esetben sincs másról szó, mint sekélyességről, másra mutogatásból, bűnbakok kereséséből, mely végsősoron továbbra is azt a látszatot akarja fenntartani, hogy a jelen gondjaiért egyedül mi nem vagyunk felelősek, amit ráadásul már felmenőink egyszer bevettek. Ezt a rövid távon kényelmes tévképzetet nagyon jól adagolja a közmédia is, és riasztó lehet majd az átvertség érzése mindazoknak, akik csak innen tájékozódnak. Itt mutatkozik meg a média még függetlennek tekinthető részének és az Európai Uniónak a szerepe. Bár ameddig ez a felismerés nem ölt szervezett kereteket, mindez csak pusztába kiáltott szó.

Update: Sorsunk eldőlőben

Hát ezen is úgy látszik, hogy túl vagyunk. A jelentés után biztos voltam abban, hogy marad Pál, de a különvélemény és a SOTE Szenátusa visszaadta a tudományba vetett hitemet, bár ott motoszkált a fejemben, hogy lehet, hogy még ez sem elég. Ugye már két hónapja azzal van tele a sajtó, hogy a nemzet Pálja bizony összeollózta a kisdoktoriját. A HVG bemutatta, hogy a montázs 225 oldalából 180 a bolgár Nikolaj Georgiev munkája. Aztán az Index megtalált még 17 oldalt a német Klaus Heinemann írásából. Végül leltek még más kiadványokból is részeket, és az i-re a pontot az Index olvasói tették föl, amikor azonosították az utolsó hiányzó oldalakat. Lényegében a nemzet tolla a pontatlan francia, és a szöveghűbb német fordításba belefirkantotta az azóta eltelt olimpiák egy-két adatát, így talán ha 1-2 oldalnyi a hozzájárulása. Már ha ő fordította, és egyszer legalább elolvasta.

A kérdés már csak az, hogy van-e újdonságtartalma a történteknek. Szerintem nincs. Mindenki tudja, hogy Schmitt Pál hülye. Még a köztársasági elnökké való kinevezése előtt a Közgázon közismert volt az anekdota, amely szerint egy lezsírozott vizsgán a helyettesítő tanár kicsit kellemetlen helyzetbe hozta Pált azzal, hogy kérdezni mert. Aztán az is közismert, hogy belker szakra nem feltétlenül a legpallérozottabb elméjű hallgatók jártak, és azt is elfogadjuk, hogy az élsportolókat gyakran a szükségesnél jobban segítik a tanárok, hogy megszerezzék a diplomájukat (ezúton kérek elnézést azoktól, akikre ez nem vonatkozik). Azt is sejtettük, hogy az Astoria szállóba igazgatóhelyettesnek csak az mehetett el a szocializmusban, aki az állambiztonsággal jó kapcsolatokat ápolt. Arról is olvastunk, hogy nem tud helyesen hejessen írni. De akinek még ez sem elég, az olvasgassa el a HVG régebbi cikkét.

Mindez egyáltalán nem meglepő, viszonylag kevés embernek adatik meg, hogy mind a szellemiek, mind a sportolás terén maradandót alkosson, talán Hajós Alfrédnek sikerült utoljára Magyarországon. Szóval senkit nem zavarna, hogy Schmitt Pál ostoba. Ami viszont sokkal bántóbb, hogy nem bír megmaradni a fenekén. Ha megelégedett volna a két olimpiai aranyával, mindenki kellemesen emlékezett volna rá. Még az is belefért volna, hogy MOB-elnököt csináljanak belőle. De neki doktorátus is kellett, mert az menő, főleg ha valaki 1 hónap alatt végez vele tantárgyakkal, szigorlattal, kutatással, az értekezés elkészítésével és megvédésével együtt (kevésbé tájékozottaknak elmondanám, hogy ez alsó hangon 3-4 év) - milyen kár, hogy ezekről már eltűntek az iratok. De Pálnak ez sem volt elég, nagykövet akart lenni, képviselő az Európai Parlamentben, a kommunistákkal fenntartott jó viszony után Fidesz-alelnök, és köztársasági elnök is.

A történelmi hiba alapvetően itt következett be. Minél feljebb mászik valaki a politikában, annál valószínűbb, hogy ellenfelei mindent megtesznek azért, hogy kompromittálják valamivel. Namost tételezzük föl, hogy a nemzetvezér felcsapta leglojálisabb híveinek névsorát, megörült, és megkérdezte Pált, hogy szeretne-e köztársasági elnök lenni. Pál vajon miért nem gondolt arra, hogy esetleg ki fog derülni az, hogy egy csaló, és összelopta a doktoriját? Sajnos arra már nincs mód, hogy megnézzük a szakdolgozatát, mivel az a Közgáz könyvtár költözésekor megsemmisült, de elképzelhető, hogy itt is találhattunk volna némi vajat a füle mögött. Ilyenkor egy épeszű ember elgondolkodik, és sorra veszi, hogy milyen kevésbé dicső pillanatokat szedhetnek elő a múltjából, és ezek mennyiségének függvényében dönt arról jó esetben, hogy vállal-e tisztséget. Tehát megállapíthatjuk, hogy Pál mindamellett, hogy ostoba, még telhetetlen, törtető, kapzsi, és nem utolsósorban kellően simulékony is. Tökéletes választás köztársasági elnök esetén.

De még ez is bocsánatos bűn, viszont ilyenkor, amint az a világ civilizáltabb részén szokás, a gyanú felmerülésének pillanatában le szoktak mondani (átvétel saját magamtól). Már múltkor is leírtam, hogy elintézték a nemzet tollának, hogy ne kelljen aggódnia a megélhetés miatt még akkor sem, ha lemond. Most tényleg annyira számít néhány fénykép izzadó tenyerű diplomatákkal, meg az a sok száraz sajtós pogácsa a konferenciákon? Ezek szerint igen. Schmitt hülyét csinált magából a Kossuth Rádióban, nem volt elég, hogy szembesítették Malina Georgievával és Klaus Heinemann-nal, akkoriban hatályos szabályzatokat is hoztak arról, hogy akkor sem lehetett összeollózni mások írásait. Sőt, még utóbb kiderült az is, hogy a megható történet Pál édesanyja halálakor tett fogadalmáról is hazugság.

Azonban mi a lényeg ezzel kapcsolatban. Az, hogy a világ röhög rajtunk, és ez esetleg néhány honpolgár lelkét jogosan bántja, valóban kellemetlen, de nem nagy dolog. Ami sokkal fontosabb a jövőt illetően, hogy most már a sokadik - elvileg - független testület retteg döntésének következményétől. Ezért nem lehet kimondani, hogy a plágium plágium, a tandíj tandíj, az egykulcsos adó kétkulcsos. Avagy a másik lehetőség, hogy sokan párhuzamos valóságban élnek, és a kognitív disszonancia egészen vad tüneteit mutatják. Lássuk be, hogy egy jó szóvivő valóban elég sokat ér, és tényleg elképesztő mértékben lehet hülyére venni az embereket, de mindent azért ők sem esznek meg, és a fordulópont elég gyorsan el szokott jönni. Még ez nem történt meg, de szerencsére már a jobboldalon is kezdenek rájönni arra, hogy Gyurcsány beszédének elítélése és Pál felszínen tartása együtt összeférhetetlen, ezzel végképp elveszítenek minden alapot arra, hogy az elmúlt 8 évre hárítsanak minden felelősséget. Pont ennek a bázisnak inthet búcsút a nép Viktora azáltal, hogy a korrupciós ügyek tekintetében sem különböznek elődeiktől, ugyanúgy a haverokat pakolják pozícióba, a törvények szemlátomást nem ugyanúgy vonatkoznak mindenkire, és a demokratikus államberendezkedést fénysebességgel rombolják le. A tény, hogy a törvénygyártás olajoskannáját egyelőre nem lehetett megbuktatni, tovább erősíti azt a görcsös képet a Fideszről, hogy semmilyen esetben sem meri vállalni tévedéseinek következményeit, mert amit a vezér mondott, az úgy van. Még akkor is, ha nem. Ha a fülkeforradalmárok nemzeti együttműködése az elkövetkezőkben is abban fog kimerülni, hogy bűnbakokat keresnek az előző 8 évből (természetesen a saját házuk táján még véletlenül sem néznek szét), mert a kormányzásuk felénél még mindig nem futja semmi értelmes intézkedésre, meg Schnitt Pál megpróbálja megmagyarázni a népnek, hogy ő tulajdonképpen a 225 oldalas válogatásából 223-at másolt, és ez nem csalás, akkor nagyot fognak koppanni 2014-ben. Persze fel lehet fogadni pár embert, hogy írják meg a PhD dolgozatot, meg rendezzenek egy kamu szigorlatot, de ez nem megy örökké. Mindenesetre biztos áldják a sorsot, hogy nincs életképes ellenzékük.

Először is nagy örömmel jelzem, hogy egy éves a blog, köszönöm az olvasók kitartó figyelmét. Az egy év alatt kétszer sikerült az Indexre is kikerülni, aminek nagyon örülök, mert így sok fontos gondolat a szélesebb nyilvánossághoz is eljutott. Ebben a bejegyzésben az állami beavatkozás hazánkban tapasztalható káros hatásairól szólnék két fontos területet, jelesül az oktatás és az állami vállalatok hatékonyságának kérdését kiemelve.

Oktatás címén nem a doktori fokozatról és Pálról lesz szó, aki kreatívan értelmezi a tudományos kutatás módszertanát. Ez a fazon már rég bohócot csinált magából, és számtalanszor kiderült, hogy teljességgel alkalmatlan a posztjára. A becsületét még azzal sem állította helyre, amint az a világ civilizáltabb részén szokás, hogy a gyanú felmerülésének pillanatában lemondott, ráadásul a zsozsó ettől függetlenül nála landol. A Nemzet Tollánál sokkal nagyobb figyelmet érdemel a tandíj bevezetése illetve a felsőoktatás módszeres szétbarmolása.

Arról már beszéltünk, hogy milyen következményei lesznek annak, ha az állam és az egyházak átveszik a közoktatási intézményeket. A nemzetvezető nyilvánvaló ideológiai célzattal totális ellenőrzést kíván gyakorolni a gyerekek felett is. Bármilyen más indoklás könnyen cáfolható azzal, hogy a közoktatás jellemzően önkormányzati feladat, a finanszírozási problémák megoldására pedig az önkormányzatok gazdálkodásának szabályait kéne rendbe rakni, nem egyszerűen megszüntetni azokat. Így az állam az egyik zsebéből átrakja a pénzt a másikba (a cehhet az egyházaknál és az önkormányzatoknál is végső esetben ő állja), valódi megtakarítás nincs, jobb oktatás szintúgy.

A felsőoktatás a gányolás legsúlyosabb kárvallottja. Az tény, hogy eddig egész jól átvészelték a megszorításokat az egyetemek és a főiskolák, de úgy érzem, hogy ezt gyorsan sikerült bepótolni. Az egyes számú alapvető tévedés, hogy egy rendelettel rávehetők arra a diákok, hogy jó esetben természettudósok, mérnökök, rossz esetben államigazgatási droidok legyenek. Olyan emberek áldozatos munkájával vonzó lehet esetleg a fizika, akik izgalmassá szeretnék tenni a tudományterületüket új pedagógiai módszerek kidolgozásával. De még ekkor is valamilyen életpályát fel kell vázolni az érdeklődőknek (nem csak sajtónyilatkozatok szintjén). Egy mérnök még jó állást fog kapni, de egy biológusnak keményen kell dolgoznia, hogy a szakmájában maradhasson és normális fizetést kapjon. A bölcsészek helyzete a változtatásokkal még kilátástalanabb lett.

A közgazdász- és a jogászképzésnél a finanszírozással tesznek meg mindent azért, hogy súlyosbítsák az amúgy sem túl rózsás helyzetet. A közgazdászoknál kimondták, hogy azért nem kell rájuk pénzt költeni, mert úgyis csak az adóelkerülést tanulják meg az egyetemen. Jogászból nyilván azért nem kell, mert ők úgyis csak a bűnözőket hozzák ki a sittről. A konkrét intézményeket tekintve a jogi területen Pécs, Szeged és Debrecen jár a legrosszabbul. Ezekben a városokban a helyi értelmiség egy jelentős része el fog tűnni, egy jó hírű képzést tesznek tönkre. A Corvinusnak nyilván nem jön jól a dolog, de nem ő lesz a vesztes, hiszen a létszámot fel tudja majd tölteni. Legfeljebb a kiválasztás alapja nem a tudás és a rátermettség, hanem a pénz lesz. Ugyanis a 250-300 ezer Ft-os féléves tandíj már nem az az 50 ezer Ft-os tétel, amiről 2006-ban volt még szó, és a nép leszavazta. Korábban a vidéki főiskolák bezárása ellen is jelentős tiltakozás mutatkozott, ez valamiért mostanra elfogyott. Egy ésszerű tandíj önmagában fokozná a tudatosságot, és kiszűrné a használhatatlan diplomát adó helyeket, de a mostani önköltség szintje nem az intézmények közötti választásról szól, hanem hogy valaki tudja-e folytatni tanulmányait vagy sem. Ebben a helyzetben teljesen új szempontok és döntések születnek, például a vidéki diák pénzt takaríthat meg azáltal, hogy otthon marad, és Rimbaud vagy Verlaine iránti rajongását inkább egy csillét tolva vagy a nagyolvasztó mellett éli meg.

De még egy normális helyen végzett közgazdász az új diákhitellel (ami egy utófinanszírozásos tandíj, bárki bármit mondjon róla) ki fogja tudni gazdálkodni valahogy a pénzt, viszont egy drágább és/vagy kevésbé jó fizetéssel kecsegtető képzésnél komoly gond lesz. Ahogy azzal is, hogy a tandíjhitel esetében az állam a nyomott kamatszinttel egy újabb implicit adósságot és ezzel együtt óriási költségvetési kockázatot vállalt. A másik fontos területen, az orvosképzésnél a létszám kevéssé változott, a cél nyilvánvalóan az orvosok Magyarországon tartása. De a nyugati országok akkor is kilóra meg fogják venni őket a tandíj átvállalásával, legfeljebb a költségvetést kisebb kár éri. A problémát az orvosok tisztességes bérével lehetne rendezni, csak ez pénzbe kerül és felvetné, hogy például a tanároknak sem éhbérért kellene robotolnia. A lényeg, hogy a közgazdászokhoz hasonlóan a hátrányos kiválasztódás itt is megvalósul, a nyelveket jól beszélő, kellően felkészült orvosok lelépnek, a többiek maradnak itt.

Az oktatás mellett az állami vállalatokról érdemes még pár szót ejteni. A napokban kiderült, hogy a Malév veszteségei nem finanszírozhatóak a továbbiakban. Valljuk be, ez annyira nem megdöbbentő. Egy légitársaság nem biztos, hogy egy akkora országra van méretezve, mint Magyarország, túl nagyok a fixköltségek. Ehhez képest eddig mennyit költött rá az állam és hány honpolgár használja? A másik ékes példa a BKV, ami a 126 milliárdos költségeiből 50 milliárdot tud saját bevételként kitermelni. Értem én, hogy nem egy jó üzlet a tömegközlekedés, de nem biztos, hogy évente 70-80 milliárdot megéri betolni a rendszerbe. Ebből a pénzből mindenkinek vehetnének egy használható biciklit, a messzebb lakók benzinköltségét meg összeadnák. Ráadásul jelenleg azok is komoly összeggel szállnak be a buliba, akik soha nem használják a BKV-t (kevésbé a jólfésült BMW X7-es maffiózókra, sokkal inkább a vidékiekre tessék gondolni). Ezen kívül a 10 ropis útdíj az állami vállalat szerkezeti gondjait továbbra sem oldaná meg, a veszteség újratermelődne. A MÁV ugyanezzel küzd, 127 milliárdos saját bevételhez oda kellett rakni 175 milliárd állami támogatást, hogy 31 milliárdos veszteségre ki lehessen hozni a 2010-es évet. Az adósságállománnyal nem sokkolnék senkit. Értem én, hogy nem számszerűsíthető pozitív extern hatások, meg kutyafüle, de ez 250 milliárd Ft? Mindezek fényében az új, állami pénzből gründolt mobilszolgáltató mókásnak tűnhet. Főleg, hogy állambácsi a koncessziós díjat ismét az egyik zsebéből áttette a másikba, és azt hiszi, hogy jó boltot csinált. Már csak egyet tehetünk, reménykedhetünk, hogy tényleg bejön a bolt (ha piaci feltételekkel nem megy, akkor majd állami szabályozás által), mert ha nem, akkor megint jön egy kellemetlen sajtótájékoztató, ahol bejelentik, hogy mekkora veszteséget kell ismét adóforintokból állni. És akkor szarban leszünk.

Hamarosan lezárjuk a 2011-es évet, és talán már többen gondolkodnak azon, hogy mi lesz jövőre. Mi történt 2011-ben? Volt tüntetés március 15-én, október 23-án, és még számos más alkalommal. Bár a politikai pártok szintjén nem nagy a közeledés, de a civil mozgalmakat egyre erősebben kovácsolja egybe a népvezér és jobbkezének áldatlan tevékenysége. Csak hogy a legfontosabbakat említsem, gondoljunk a választási rendszer átszabására, a teljes közigazgatás, közmédia és kulturális élet káderekkel való feltöltésére, a felsőoktatás szétverésére, a közoktatás államosítására, a magánnyugdíjpénztári befizetések lenyúlására, a válságadókra, a bankok hitelezési tevékenységének ellehetetlenítésére, a nemzetközi szervezetekkel való együttműködési képesség teljes hiányára. És ezek folytán hol tartunk most? Jövőre nagy valószínűséggel gazdasági visszaesés következik, az európai adósságválság elhúzódik, és még egy lapáttal rátesz az eddigiekre, a kormány már lényegében minden padlást lesöpört, nem tud honnan több pénzt beszedni, a lakosságot megnyomorítja a gyenge forint, és ezek csak a gazdasági problémák, a szólásszabadság korlátozását nem is említettük. A helyzet kétségbeejtő, ráadásul a lehetséges új politikai felállások forgatókönyvei sem túl bíztatóak. Mégis valamiben bízni szükséges, hiszen a karácsony a születés ünnepe, a chanuka pedig a csodáé.

• Új alkotmány
  Sajnos a Fidesz elszalasztotta azt a történelmi lehetőséget, hogy egy olyan alkotmányt készítsen, amely a lehető legszélesebb társadalmi támogatottsággal bír. Egy új alkotmány egy új kezdetet jelentene, akár a negyedik köztársaság kezdetét is. Meglátásom szerint egy olyan alkotmányra lenne szükség, amely csak az alapvető emberi jogokra és a demokráciára hivatkozik, hogy azt a lehető legszélesebb társadalmi egyetértés övezze. Bár jogilag aggályos alkotmányról szavazni, de egy ilyen megerősítés kikezdhetetlenné tenné azt, és megakadályozná az állandó változtatgatását, szétmorzsolását. Szavatolni kéne a hatalmi ágak tényleges szétválasztását, a fékek és ellensúlyok rendszerét, biztosítani a nem kormány alá rendelt intézmények függetlenségét, a szólás és a média szabadságát, a tulajdon sérthetetlenségének megkérdőjelezhetetlenségét.
   

• Új választási rendszer
  Olyan választási rendszer szükséges, ami biztosítja a kiegyenlítettséget. Fontos az egyéni körzetek újrarajzolása is, de nem úgy, hogy az egyértelműen a Fidesznek kedvezzen. A kisebb, 200 fős országgyűlésbe kerülhetne 100 egyéni választókerületből bejutó jelölt, míg a maradék 100 helyet feltölthetnék az országos és kompenzációs listáról, természetesen a győztes kompenzálása nélkül. Esetleg el lehet gondolkodni a nemzetiségek és a határon túliak képviseletén is, de kizárólag úgy, hogy saját, pártfüggetlen képviselőiket választhassák. Biztosítani kell a kisebb pártok elindulásának lehetőségét az ajánlószelvények gyűjtési szabályainak enyhítésével, vagy egy ésszerű pénzügyi letét kikötésével. Megkerülhetetlen az egységes kampányszámla bevezetése, azaz minden párt kizárólag egy számlára fogadhatna adományokat, és csak erről fedezhetné működését.
   
• Jól szabályozott gazdasági kormányzás
  Nélkülözhetetlen a felelős államháztartási gazdálkodás szabályrendszerének rögzítése, ideértve az önkormányzatokat is, továbbá vissza kell állítani a Költségvetési Tanácsot teljes jogkörével együtt. Fontos a fiskális és monetáris hatóság függetlenségének szavatolása, azaz az MNB-t nem lehet hatalmi szóval irányítani. Mivel az infláció jelentős részben árfolyamhatásoknak köszönhető, jobban kell figyelni a forint árfolyamára, hogy az a kamatpolitika révén tükrözze hazánk termelékenységi szintjét (ezáltal például a devizahitelezés felfutása jelentősen csökkent volna). Nyilvánvalóan álom, de muszáj a pénzkifizetőhelyeket felszámolni, a közbeszerzéseket és az MFB, illetve más állami vállalatok tevékenységét átalakítani.
   

• Új adórendszer
  A jelenlegi adórendszer átláthatatlan, működésképtelen, igazságtalan és percről percre össze-vissza változik. Az egykétkulcsos SZJA csupán ábránd, az egyszerűsítést tettekben is meg kell valósítani. Az nem növeli a bonyolultságot, ha visszatérünk a Bajnai-féle kváziegykulcsos modellhez, amikor is csak a legmagasabb jövedelmek adóznak megemelt kulccsal. A társadalmi szolidaritás (és bevételi kényszer) miatt ez megkerülhetetlen. Fontos, hogy a legalsóbb kereseti osztályok is fizessenek adót, ugyanakkor kedvezményben részesüljenek, hiszen a magas jövedelemarányos fogyasztás a 27%-os ÁFÁ-val együtt tönkreteszi őket. A családtámogatást pedig a szociális rendszeren keresztül kell megvalósítani, hogy ne a középosztályt pénzeljük az adóforintokból, hanem a rászorulókat. A számviteli szabályozást összhangba kell hozni a nemzetközi ajánlásokkal. Jó értelemben vett rendszerre van szükség, ami stabil, kiszámítható, amivel az emberek és a vállalkozások tervezhetnek.
   
• Új önkormányzati rendszer
  Szükséges a megyék közigazgatási és intézményfenntartási feladatainak átcsoportosítása régiós szinten. Ahol indokolt (10 ezer fő alatt), ott meg kell szüntetni az önálló települési önkormányzatokat, és azt kistérségi (ízlés szerint járási) szinten megalkotni, amelyek képviselőtestületében természetesen mindegyik településnek legalább egy küldöttje jelen lenne. A kistérségekben a helyieknek el kell döntenie, hogy melyik településen legyen a bölcsőde, az óvoda, az általános iskola alsó és felső tagozata, a középiskola, szükség esetén iskolabuszt kell indítani. Újra kell gondolni az egészségügyi és szociális intézmények elosztását is, de kiemelendő, hogy a közoktatást, az egészségügyi alap- és a szociális ellátást nem közvetlenül állami szinten kell megvalósítani. Biztosítani kell, hogy ezek az intézmények ésszerű mennyiségű lakost lássanak el, a népességcsökkenés miatt akár intézménybezárások útján is, hogy ezáltal hatékony működésük megoldható legyen.
   
• Új oktatási rendszer
  Megfelelő oktatási rendszer nélkül csak a munkanélkülieket termeljük újra. Emiatt fontos meghatározni, hogy nemzetgazdasági szinten mely ágazatok számára kell kiemelten képezni szakembereket. A jó minőségű oktatást megfelelő méretű intézményekkel kell biztosítani, ahol kellőképpen felkészült pedagógusok korszerű módszerekkel tanítanak. A felsőoktatásban be kell vezetni a tandíjat, ugyanis a képzés csak látszólag van ingyen, jelenleg minden adófizető állja a számlát, azok is, akik nem veszik igénybe. A befolyó pénzzel az intézmények gazdálkodhatnának, ehhez természetesen szükséges a jelenleg is jól működő diákhitel megtartása, a szociálisan rászoruló diákok segítése. Elő kell írni az emelt szintű érettségit bemeneti követelményként, aki ezzel nem rendelkezik, annak különbözeti vizsgát kell tennie. Mivel a magyart sajnos elég kevesen beszélik a világban, nem szabad eltörölni legalább egy világnyelvből (nem eszperantó, nem lovári) a középfokú nyelvvizsga megszerzésének kötelezettségét. A nem közvetlenül munkaerőpiacra szánt képzések esetén szűkíteni kell a kínálatot (művészeti, bölcsészeti, társadalomtudományi ágak), viszont a kevesebb intézményben több forrást és sokkal magasabb színvonalú körülményeket kell biztosítani, hogy valós tudományos és művészeti munka folyhasson.
   
• Új foglalkoztatáspolitika
  Létfontosságú, hogy a nemzetgazdaság olyan munkavállalókat kapjon, amelyek szaktudására kereslet van, legyen szó szakmáról vagy diplomáról. A lehető legkisebbre kell szorítani a szakképzettség nélkül a munkaerőpiacra kerülő egyének számát, a tankötelezettséget pedig vissza kell állítani 18 évre. Az Európai Unió csak szaktudással képes a világpiaci versenyben előnyre szert tenni, betanított munkásokkal nem. Fontos a közfoglalkoztatás is, de nem úgy, hogy az tartósítsa az államtól való függést. A közmunka mellett emiatt kiemelkedő jelentőségű az átképzés támogatása. Újra be kell vezetni a hárompilléres nyugdíjbiztosítási rendszert, ugyanis ez az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy a csökkenő népesség ellenére is értékálló nyugdíjhoz jussanak az idősek, továbbá az adófizető látja, hogy pénzéért milyen járadékot fog kapni. Természetesen szükséges a vásárlóértéket garantáló alap visszaállítása is, hogy a válságok hatását enyhíthessük. A nyugdíjazási korcentrumot közelíteni kell a nyugdíjkorhatárhoz, ez pedig a különféle kedvezmények korlátozásával jár. Kedvezmény csak olyan területen adható, ahol a munkavégzési képesség csökkenése ezt elkerülhetetlenné teszi (tűzoltó, bányász stb.). Fontos nyilvánvalóvá tenni, hogy a nyugdíj a nyugdíjjárulékot fizetőknek jár, minden más juttatás szociális alapon adható, akkor ha valaki rászorul.
   
• Új egészségügyi rendszer
  Megbukott a rendszerváltás óta folytatott egészségpolitika. Elavult eszközökkel, lerobbant kórházakban, megalázó bérért dolgoznak az orvosok, akik lábbal szavaznak, így kifejezve, hogy ebből nem kérnek. Az egészségügy bármennyire fájó, igenis üzlet, ezt bizonyítja az, hogy minden második reklám gyógyszert hirdet. Be kell vezetni a magánbiztosítást, értelemszerűen úgy, hogy mindenkinek és mindenkivel kötelező szerződni. Nyilván érvényesíteni kell az állam szociális szempontjait is. Ezért meg kell határozni azt a szolgáltatási kört, ami mindenkinek járulékfizetés ellenében jár, szükséges ahhoz, hogy a munkaerőpiacra vissza tudjon lépni, avagy gyermek- és időskorát egészségben élhesse, és meg kell határozni azt is, ami csak külön térítés ellenében érhető el. A biztosítóknak érdekük a kisebb kárvalószínűség, ezért ösztönöznék a szürővizsgálatokra járást, továbbá kikényszerítenék a költséghatékonyságot, és csak jó szolgáltatást nyújtó intézményekkel szerződnének.
   
• Új mezőgazdasági politika
  A mezőgazdaság jelenleg az egyetlen ágazat, amely képzetlen embereket tud felszívni, ezért kiemelten fontos. A monokultúrás nagygazdaságok kora Európában lejárt, magasabb feldolgozottsági szintű termékekkel kell előállni. A zöldség- és gyümölcstermesztés nagy kézi munkaerőt igényel, ez akár rövid távon is segíthet a leszakadó térségekben. A kiszolgáltatottság csökkentése érdekében kötelezővé kell tenni a természeti károk elleni biztosítást, és bővíteni a termelt áruk választékát. Elengedhetetlen a szövetkezetek (önkéntes) létrehozásának ösztönzése, hogy mérethatékony szinten és magasabb színvonalon folyhasson a termelés, legyen tőke a fejlettebb gépek beszerzésére, és nem utolsósorban azért, hogy valamekkora integráció is megvalósulhasson, azaz a szövetkezetek bizonyos esetekben már feldolgozott termékeket adhassanak tovább (savanyított zöldség, befőtt, gyümölcslé, tejtermék stb.). Szükséges az értékesítési láncok újragondolása, ám magasabb feldolgozottságú és jobb minőségű termékekkel könnyebb több közvetítőt kihagyni. Ehhez nélkülözhetetlen a fogyasztói tudatosság erősítése is.
   
• Pénzügyi kultúra fejlesztése
  Hogy ne fordulhasson elő többet a devizahitelezési válsághoz hasonló eset, elengedhetetlen az emberek pénzügyi ismereteinek bővítése. A devizahitelesek problémáján jelenleg lejáratig tartó árfolyamrögzítéssel, és az így keletkező hiány avagy többlet kedvezményes, forint alapú hitelezésével lehetne piacbarát módon segíteni. Nélkülözhetetlen az öngondoskodás fontosságának hangsúlyozása, hogy a jövőben a nyugdíjasok ne a fűtetlen lakásban fagyjanak halálra. Csökkenteni kell a készpénzforgalmat (például fizetés felvétele készpénzben és sárga csekk befizetése azon nyomban), mivel ez egyrészt drága, másrészt a feketegazdaságot szolgálja. Be kell vezetni, hogy 1 hónap alatt nagyobb összeget készpénzben (például 2-3 millió Ft fölött) ne lehessen fölvenni, avagy adót kell erre kivetni, mivel ebből bizonyos emberek jellemzően feketén lakást és autót vásárolnak, avagy kenőpénzt fizetnek. Természetesen ez a banki átutalásokat egyáltalán nem érintené, hiszen azok bármikor nyomon követhetőek. Érdemes ezt Európai Uniós szinten is megfontolni.
   
• Társadalmi párbeszéd
  A jelenlegi atomizálódó társadalmat fel kell, hogy váltsa a párbeszéd, a közös felelősségtudat, a történelmi traumák közös feldolgozása és a tanulságok levonása. Megkerülhetetlen az érvelésen alapuló politikai kultúra elterjesztése, a kulturált vita meghonosítása. Ez a fentiek után jelentéktelennek tűnhet, de csak ezzel együtt érik el a fentiek, hogy Magyarország egyáltalán létezzen, és az emberek a lehető legjobb lehetőséget megkaphassák, hogy kibontakoztathassák képességeiket. És ez persze mind naiv képzelgés, de talán a születés és a csoda jegyében megengedhető.
   

Update: Ettől félhet leginkább Matolcsy

Az IMF delegációval való tárgyalás-nem tárgyalás a hét alapvető élménye értelemszerűen. Nyilván közröhej tárgyát képezi, hogy milyen bátran küldtük el őket a pénzügyi szabadságharc gumicsontja mögé bújva, hogy aztán annál kurucosabb lendülettel vissza is hívjuk a küldöttséget. Azon lehet vitatkozni, hogy pontosan miért került erre sor, szerintem azért, mert a hitelminősítők bejelentkeztek a leminősítésre, valamivel viszont időt kellett nyerni, még ha egy-két napról is volt szó. Vagy kormányközeli emberek hatalmas devizapozícióval rendelkeztek, amin kaszáltak. Ezek után persze nincs az a szóvivő, aki nekem elmagyarázza, hogy a szar nem csap át a fejünk fölött. Már régóta tudatosult bennem, hogy a tálalás uralkodik a tartalom fölött a kormánynál (form over substance - FOS), és ezt mások is elmondták már. Gondoljunk csak a söralátéten elférő egykétkulcsos adóbevallásra, a senki sem veszíthet típusú SZJA-szabályokra és a nincs megszorítás típusú megszorításokra, de a sort hosszan folytathatnánk.

Ment a ködösítés mindenféle gyorsnaszádról, meg hogy elrugaszkodunk a hanyatló nyugattól, és önálló gazdasági úton törünk a csillagos ég felé. Namost ha valami a csillagos ég felé tört, az Magyarország CDS felára és az euró illetve a svájci frank árfolyama. Nem is értem, hogy az ellenzék miért nem dobott össze egy szép plazmatévére, egyszerűen a parlamentben ki kellett volna vetíteni ezeket a grafikonokat a sok értelmetlen vita helyett. A piac ugyanis elég gyorsan ítéletet mond. Időnként a spekuláció ugyan torzítja ezt a véleményt, de az irány alapvetően helyes az esetek túlnyomó többségében. És ezt most sincs másképp.

Gondoljunk csak bele, hogy mit lát egy külföldi befektető, aki úgy gondolja, hogy meg szeretné menteni az országot. Először kinyitja a Wall Street Journalt, megnéz egy videót, látja, hogy egész jó hozamot lehet elérni még állampapíron is, ráadásul euróban. Aztán ahogy lapozgat, látja hogy viszonylag magas az államadósság. De hát ez még nem is lenne baj, hiszen Japánnak 200%-os van. A probléma azonban az, hogy ott belföldi megtakarítások finanszírozzák azt, nekünk meg a felét devizában kell előkaparnunk, így néhány Kósa-bejelentéssel és némi stagnáló gazdasággal el is lehet tüzelni elég rövid távon a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat. Aztán olvashat még valami Matolcsy Györgyről, aki egészen izgalmas összevisszaságban tud baromságokat mondani titkos fegyverekről, meg hatalmas fordulatról. És ugye van egy miniszterelnök, aki az Európai Unió soros elnökeként mondja azt egy országnak, hogy saját magának nem fog diktálni, vagy egy devizaválság közepén bedobja, hogy csökkentsék felére az alapkamatot.

Ekkor már óhatatlanul gyanút kezd fogni emberünk. Ilyen ész nélküli vagdalkozás közepette nem mer forint kitettséget vállalni, hiszen nem tudja, hogy mikor porlad el az árfolyam elszállása miatt a hozama, euróban meg fennáll a csőd veszélye. Jó, hát ha nem kötvény, akkor vehet valami részvényt, vagy közvetlenül fektethet be egy induló cégbe. Csak ekkor hallja, hogy a bankoktól nem fog itthon hitelt kapni, mivel 180-180 milliárd Ft-ot vesztettek a bankadón az amúgy sem rózsás hitelportfóliójuk mellett. És a magánszerződéseket sem tartják túlzottan tiszteletben, a végtörlesztés durván 300 milliárdot pakol ki ismét (első körben) a bankok (majd a lakosság és a vállalkozások) zsebéből. Nomeg bármikor el lehet venni az emberek megtakarítását, de egy céget is akár. És ha túl jól megy a bolt, akkor a maradék pénzt egy különadóval bármikor elintézhetik.

Lássuk be, még az arabok és a kínaiak sem hülyék. A nagy semmiért nem fognak idejönni, őket is csak a pénz érdekli. Orbán és Matolcsy egészen nyugodtan játszhat gazdasági szabadságharcost, csak nehogy azon kapjuk magunkat, hogy Észak-Korea önállósági szintjét elértük. Mehetünk fejjel a falnak, csak annak egy ország issza meg a levét az elszálló devizahiteles törlesztőrészletek és a megugró infláció miatt. Persze ekkor is lesz néhány hívő Fideszes, aki csontsoványan, lerongyolódva is kiáll a Kossuth térre a népvezér alfelét fényesre nyalni, hogy Hajóst idézzem, de egyre inkább úgy látszik, hogy jobboldalon is kezdenek lassan észhez térni, és rájönnek, hogy lehet, hogy nem az egész világ hülye, hanem a mi készülékünkben van a hiba. Elvégre ez Kaczyński és Berlusconi esetében is megtörtént...

Jó volt látni, hogy ilyen sokan kimentek október 23-án a tüntetésre, jóval többen voltak, mint március 15-én. Számháborúba nem bocsátkoznék, de 50-60 ezren biztosan lehettek. Elgondolkodtató, hogy a népvezér bértapsolós március 15-i beszéde után idén inkább az Európai Tanácsban vett részt. Mondjuk ez nem is annyira baj, meg az Index összevágott amúgy is egy október 23-as beszédre valót. Persze joggal felvethetjük, hogy Viktorunk például március 15-én elhangzott dörgedelmei ellenére miért siet Brüsszelbe, a süllyedő hajó fellegvárába, amit mi amúgy is lehagyunk. De ezzel most ne foglalkozzunk.

Sokkal inkább azon érdemes töprengeni, ami a Millás tüntetés kapcsán hangzott el, leginkább negatív irányban. Ugye volt a közismert dal, amit mindenki meghallgatott és megnézett, mindenkinek az agyában pörgött a refrén. Nem a művészet csimborasszója, de kétségkívül kifejezi a csoportosulás mondanivalóját. Ezzel kapcsolatban elhangzott a Mandineren egy válasz, aminek a bornírtsága és cinikussága engem eléggé zavart. Egyrészt nyilván szóvá lehet tenni azt, hogy az énekes nem a mélyszegénységből kiált hozzánk, továbbá feltehetően nem túl piacképes a diplomája sem, de nem hinném, hogy egy Mandinerre írogató politológus hallgató ebben sokkal különb lenne. A Fidesz bukása utána biztosan nem. Sőt, a nagy társadalmi változások kigondolói (például Kossuth, Széchenyi, Deák, de akár Rousseau vagy Montesquieu) túlnyomó többségében a kandalló melegénél vetették papírra elveiket, és azon gondolkodtak, hogy vajon milyen bort kortyolgassanak este. Nyilván voltak lengyel hajógyári munkások is, de ez kevésbé jellemző. Az értelmiségnek sajnos van egy ilyen feladata, hogy népmozgalmak élére kell állnia, '56 októberében is egyetemisták kezdtek el tüntetni. Arról meg nem venni tudomást, hogy a piacképes tudással rendelkezők lábbal szavaznak, és lelépnek ebből az országból, pörköltszaft ide vagy oda, igen szerény meglátásom szerint égbekiáltó korlátoltságra vall.

Aztán jön Kumin Ferenc írása, aki nagyjából maga sem tudja, hogy mit akar, de leginkább arra céloz, hogy jó kommunikációs érzékkel megáldott újgazdagok hóbortja ez az egész mozgalom. Persze van olyan is, aki ezt komolyabban elemzi. Nekem csak egy egyszerű benyomásra futja: szerintem a mérsékelt jobboldali értelmiség hangadói arisztokratikus megvetéssel viseltetnek minden ilyen kezdeményezés iránt. Az ideák toposzai az elefántcsont-toronyban nyilván sokkal izgalmasabbak. Természetesen megvannak a Millának is a maga hibái, de ennyi embert rég szólítottak már meg, ami annak fényében lényeges, hogy az LMP kezd elhalni, a bizonytalanok aránya pedig 55% körül van. Persze lehetnek valakinek ellenérzései, szóvá teheti, hogy egyelőre kevés a cselekedet és sok a beszéd, naponta van kisebb-nagyobb tüntetés, de a kezdeményezés akkor is bíztató. Amíg ezt kulturált formában teszi, nem is gond, a szervezett Facebook trollkodás már annál inkább.

Ami elsikkad, hogy a Milla lényege épp a sokszínűségében rejlik. Megjelent egy szakszervezeti, egy esélyegyenlőségi, egy kulturális és egy szabadságjogi vonal, amelyek követelései viszonylag nehezen rendezhetőek egységes programmá. Azonban nem is cél az, hogy egy felülről irányított, végtelenül központosított pártgépezetet uraljanak, amire talán ismerhetünk ma példát. Úgy gondolom, hogy itt alakulhat ki az a nemzeti minimum, amiért talán 1989-ben Orbán is harcolt volna Demszkyék mellett. Most nem a kötelezően kifüggesztendő pártmanifesztumra gondolok, és nem is az alkotmány asztalára, illetve más giccsre, ami lejáratta a nemzet fogalmát. Itt olyan alapértékekre tessék gondolni, mint a valós pluralizmusra épülő demokrácia, a közigazgatás normális működése, a sajtószabadság, a művészeti szabadság, a közélet feletti civil kontroll, a minőségi közszolgáltatások iránti igény, a kiszámítható, befektetőbarát gazdasági kormányzás, amely nem zárja ki a legelesettebbek segítését. Ezek korlátozottságának, illetve hiányának következményei mostanság válnak kézzel foghatóvá, az elvont elmélkedések köréből most kerülnek a jelen rideg valóságába.

Ugyanis egyre több embernek lesz elege a kirekesztő, aki nem velünk az ellenünk van politikából. Egyre több embert fog zavarni az egészpályás letámadás, ami nem tűr ellentmondást vagy különvéleményt. Mind többen és többen vetik föl, hogy a megszerzett hatalommal kezdeni is kellene valamit, nem állandóan a kommunistákra mutogatni és fröcsögni. Sokak jönnek rá, hogy a király meztelen, és Szíjjártó lózungjai mögött nincs tartalom, mivel itt csak a kommunikáció a lényeges. Eladni bármit bármi áron, mindezt úgy, hogy a tévedhetetlenség látszatát fenntartsák. Napról napra mondják ki tömegek a nem tetszik a rendszer mellett, hogy miért nem tetszik, és hogy mit szeretnének.

Nyilván a Millát még áthatja az amatőrség bája, de amint ez letisztul, és valami egységes gondolat fogalmazódik meg, előfordulhat, hogy végre nem azon kell töprengenünk, hogy a darabokra hulló MSZP vagy a Jobbik adja föl az utolsó kenetet ennek az országnak...

Update: Troll a KIM-ből

Először is szeretnék némiekben reagálni az Index Menő nem menő rovatának utolsó cikkére, amely rendkívül elgondolkodtató kérdéseket hoz föl. A kiindulási pont, hogy napjainkban kis hazánk médiafogyasztói a véleményeket tartalmazó írásokat hitelesnek találják, míg az újságok által megjelentetett híreket elfogultnak. Ez az állítás egy igen erős felismerés, legalább egy külön bejegyzést érdemelne. Én csak annyit fűznék hozzá ehhez, mivel a Kazisztán is alapvetően egy véleményblog (legfeljebb meglátásaimat igyekszem tényekkel alátámasztani, és lehámozni az egyéni elfogultságomat), hogy mindenki olvassa át az általam ajánlott cikkeket, ez alapján keressen még hozzá ízlése szerint, és alakítsa ki az egyéni álláspontját. Emellett végtelenül leköteleznének azok, akik megtisztelnek figyelmükkel, ha saját érvelésüket és következtetéseiket megosztanák velem a hozzászólásokban.

Vissza a témához. Korábban már esett szó a devizahitelezésről, de az események új fordulatot vettek, ezért ismét időszerűvé vált, hogy leporoljuk jó öreg devizahiteleseink ügyét. Az akkori bejegyzésben felvetettem azt, hogy az ügyben mindkét fél felelőssége fennáll, azaz a hitelt felvevőé, aki elfelejtette észrevenni, hogy a forint- és a devizahitel kamata között az igen vaskos árfolyamkockázat miatt van jelentős különbség, és elhitte, hogy van ingyen ebéd. A bank persze nem sietett szólni erről, inkább próbálta tartani a versenyt a hitelkihelyezésben a társaival. Ugyanakkor a svájci frank árfolyamának mostani változása leginkább az euró gyengülésének köszönhető, ez rajtunk kívül áll, de a válság elején a forint gyengült az euróhoz és a többi térségbeli devizához képest az elmúlt évek költekezése miatt. Emellett még tisztelettel megkérném a népvezetőt, ha az intézmények felelősségét vizsgálná, hogy ugyan emelje már föl a telefont, és tárcsázza Járait, és kérdezze meg tőle, miért betonozta be a kamatpolitikájával az euró és frank árfolyamát évekre. Ez a minden alapot nélkülöző reálfelértékelődés okozta a devizahitelek elterjedését, nem más. És akkoriban akár jó döntés is lehetett fölvenni a frankhitelt, és a svájci frank ellen spekulálni. Nem nyert.

Ezután jött a kiváló javaslat, hogy árfolyamkorlátot vezetnek be a törlesztésekre 3 évig. Ez még akár jó is lehetne, csak a frank ára egyáltalán nem biztos, hogy csökkenni fog, sőt a forint gyengülhet, ha így folytatják, akkor meg pláne. A dolognak pedig az ad egy igen rosszmájú élt, hogy ezek a hitelek az újonnan megugró törlesztőrészletek miatt pont a 2014-es választások után fognak bedőlni. Micsoda véletlen. Szeretném hangsúlyozni, nincs egyetlen üdvözítő megoldás a devizaadósok kisegítésére, de ennek elég kevés előnye van, lényegében a jelen problémáit eltolja 3 évvel, más nyakába varrja a gondot. Rögzíthető valahol az árfolyam, de azt teljes futamidőre kellene megtenni, és a lejáratkor az egyenlegről előjel függvényében lehet majd beszélni. De ahhoz, hogy a hitelt valaha is kifizesse az egyén, szükséges, hogy a rögzítés a piacihoz jóval közelebbi árfolyamon történjen meg (most éppen durván 30% az eltérés).

És amikor már alig tudtam betelni a megoldási ötletekkel, jött a legjobb, a 180 Ft-on történő végtörlesztés. Mert ugye majd az történik, hogy akinek van pénze, az egy nem valós árfolyamon kifizeti a hitelét, mindenki örül és boldog. Néhány dologra szeretném fölhívni a figyelmet. Egyrészt, az tudja egyben kifizetni a hitelét, akinek sok pénze van, azaz nem segít semmit ez a rászorulókon. Tehát a kiváló SZJA-szabályozás után ismét egy vagyontranszfer megy olyan embereknek, akiknek erre nincs feltétlenül szüksége. Ráadásul némiekben óvatosabban kéne bánni Matolcsy úrnak a keynes-i logikával, hiszen a jövedelem növekedésével csökken a fogyasztásra költött hányad. Azaz reggelire a bankár is egy kiflit eszik, nem fog kettőt venni, és ezzel felvirágoztatni a magyar gazdaságot, ha nyer egy valag pénzt az SZJA-n. Továbbá a két évben beszedett 180-180 milliárd Ft után alsó hangon is 260 milliárd Ft-ot gombolnak le a bankokról csak a tőkeveszteség miatt, az elesett haszontól eltekintve.

Természetesen mindenkinek szíve joga utálni a bankokat, ebben senkit nem szeretnék megakadályozni. Pár apróság mellett azonban nem mehetünk el. A bankok nyeresége biztosítja a növekvő saját tőkét, azaz a rendszer biztonságát, mivel a hitelezésből eredő veszteségeket a korábbi évek eredményéből lehet fedezni. Így nekem olybá tűnik, mintha háttérbe szorulnának azoknak az érdekei, akiknek megtakarításai vannak ezeknél a pénzintézeteknél. Emellett ilyen hangulatban még ha nyereséges is a bank, osztalékban minden tulajdonos igyekszik majd a legtöbbet kiszedni és biztos helyre vinni, nehogy einstandolják azt is. A legsúlyosabb következmény pedig nem is a 260 milliárd Ft-os sarc, hanem az, hogy ilyen megtörténhet az Európai Unió tagállamában. A bankadó visszamenőleges kivetése után többen fölhördültek, de a végtörlesztés hallatán már sokaknak betelt a pohár, ráadásul előre nyilvánvaló volt kormányzati körökben, hogy jogi lehetetlenség az, amit csinálnak, minden valószínűség szerint jön majd a vaskos cehh évek múltán, amit az államnak kell állnia.

Összegezném tehát, hogy mi a bajom a végtörlesztéssel. Egyrészt nem oldja meg a legnagyobb gondban lévők és a többség baját, hanem a gazdagoknak segít ismét, amiből nem nagyon lesz GDP-növekedés egyelőre. Másrészt felrúgja a tulajdon védelmének alapelvét, jelentősen sérül a jogbiztonság, aminek egyenes következménye, hogy a külföldiek ezerszer is meggondolják majd, hogy bármilyen befektetést hozzanak ide, és ezzel munkahelyeket teremtsenek ilyen óriási kockázatok mellett. A hazai cégek pedig fölöslegesen várhatják a hiteleket, a bankoknál tőke nem lesz új kihelyezésekhez, így ismét nem lesz 1 millió új munkahely. Ezen kívül a kormányzat retorikája mindamellett, hogy kétszínű, tovább szítja az indulatokat agresszív szóhasználatával.

Azaz az alapvető problémát továbbra sem oldották meg, de legalább rengeteg áldozatot hoztunk érte. Én értem ám, hogy olyannyira le kell rombolni a demokráciát és a jogállamiságot (a múltat végképp eltörölni), hogy itt a zembereknek Kánaánt lehessen építeni a sóval behintett földön, de azért minimálisan gondolkodni kéne, mielőtt a baltát a kezünkbe vesszük, hogy a gazdaságban hadonásszunk vele.

Először is fontosnak tartanám leszögezni, hogy nem vagyok választási szakértő, bármennyire is devalválódott a fogalom, ehhez elég például bekapcsolni a TV-t. Ám némi újságolvasással szerintem az alapokat el lehet sajátítani, és az új választási rendszerről szóló híreket átgondolni. A legátfogóbban erről a Haza és Haladás blog oldalán lehet olvasni, amelyen korábban összefoglalták a demokratikus választási rendszer legfőbb ismérveit – hogy ezekkel pár nappal később szembe menjen a Fidesz.

A legutóbbi 2010-es választások alkalmával 386 helyet lehetett a parlamentben szerezni. A magyar rendszer ötvözi az egyéni választókerületek és a területi listák rendszerét, ugyanis 176 képviselő a választókerületéből jutott be a parlamentbe, míg 210 listáról. Utóbbi esetében területi listáról legfeljebb 152-en, országos listáról legalább 58-an kerülhetnek be. A rendszer viszonylag bonyolult, célja, hogy a lehető legkevesebb szavazat vesszen kárba, ezért osztanak ki az országos listán kompenzációs mandátumokat, amelyeket nagyon durva egyszerűsítéssel élve az egyéni mandátumhoz nem juttató szavazatokkal lehet elnyerni. Akit részletesebben érdekel, utánaolvashat a Wikipédián és az Indexen, továbbá a 2010-es számokat is megnézheti.

Áder János július 9-én jelentette be az elképzeléseiket, amit ugyan nem tekintenek véglegesnek, de nem hinném, hogy jelentősen megváltoztatnának, hiszen tökéletesen az ő érdekeiket szolgálja. Vegyük sorra a javasolt változtatásokat. A tervezet szerint 200 képviselő lenne az Országgyűlésben, ez igen örvendetes fejlemény, kevesebb fizetést kell majd kiosztani, kevesebb emberre kell kampánypénzt elverni. Arról nagyon keveset lehet hallani, hogy a határon túli magyarok és a hazai nemzetiségek bekerülnének-e a parlamentbe, és ha igen, akkor hogyan. Előbbiek esetében többen felvetik, hogy nem fizetnek Magyarországon adót, politikailag leginkább a jobboldal felé elkötelezettek (avagy ha nem, akkor kegyvesztettek), és a hazai magyarság sem szól bele hivatalosan a környező országok belügyeibe, emiatt lehet, hogy a felhatalmazásuk korlátozott lenne. Még szerintem ez a legkevesebb.

Sokkal inkább fájó a kompenzációs lista eltörlése. Ez egyértelműen a győztes dolgát könnyíti, hiszen 50%+1 szavazat esetén is jelentős előnyhöz jutattja a nyertes jelöltet. Elég emlékezni arra, hogy most a 176 körzetből 173-ban a Fidesz nyert, holott listán a szavazatok 52,73%-át szerezte meg. Persze működik a világban tisztán egyéni jelöltes rendszer, de Nagy-Britanniában a demokráciának mintha nagyobb hagyományai lennének, mint hazánkban, monarchia ide vagy oda. Továbbá a 200 fős országgyűléshez szükség van arra, hogy a megváltozott népességi viszonyok miatt is újrarajzolják az egyéni választókerületek határait. Még a legnagyobb jóhiszeműség mellett is előfordulhat az, hogy véletlenül a kormányon lévő párt érdekeinek megfelelően szabják át ezeket a körzeteket.

Szó esett arról, hogy a takarékosság jegyében egyfordulós választásokat tartanának. 2010-ben ugye úgy volt, hogy ott kell második fordulót tartani, ahol nem érvényes és eredményes a szavazás, azaz a választásra jogosultak kevesebb, mint fele adta le szavazatát, és egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok több, mint felét. Ez a szabály szerintem az első fordulóban jelentősen növeli a legitimációt, hiszen az így kapott eredmény kellően reprezentatív és hangsúlyos véleményt fejez ki. Ennek eltörlésével, azaz az abszolút helyett a relatív többség kikötésével hátrányba kerülnek azok a pártok, amelyek egy nagy politikai mezőt nem egységesen fednek le (azaz nem Fidesznek hívják őket). Az pedig köztudott tény, hogy Magyarországon a jobboldalnak hagyományosan van egy kisebb, de rendkívül stabil szavazótábora, így mindig a baloldali és liberális pártoknak erőn felül kell majd teljesíteni és összezárni.

Számomra lehangoló az a fejlemény, hogy megmarad az ajánlószelvényes mizéria, amely a korrupció melegágya. Ezen felül csökken a gyűjtésre rendelkezésre álló idő, és a jelenlegi 750 helyett 1500-at kell majd összegyűjteni. Az önkormányzati választásoknál beigazolódott az LMP esetében, hogy ezzel jelentősen keresztbe lehet tenni az újonnan induló és/vagy kis pártoknak (másik klasszikus példa a Kétfarkú Kutyapárt). Ez a rendszer segíti a régóta politizáló, kellően nagy pártszervezettel és önkéntessel rendelkező politikai csoportok parlamentben maradását, ami a jelenlegi felhozatal fényében szerény meglátásom szerint több, mint elkeserítő.

Hogyan kellene változtatni? Úgy gondolom, hogy helyes a 200 fős parlament, ahová még a nemzetiségek is beférhetnének, bár el kell azon gondolkodni, hogy így egy nemzetiséghez tartozó személynek arányaiban nagyobb ráhatása lesz a közügyekre (bár ez csak durván 300 ezer embert érint). A 100 választókerületet kellő körültekintéssel és egyetértéssel kellene meghatározni, de erre kevés esélyt látok. A kompenzációs listát megkerülhetetlennek tartom, ez biztosítja, hogy csak nagyon nehezen szerezzen túl nagy hatalmat bárki is. Az arányokat továbbá meg kellene tartani a mostani körülbelül 75%-25%-hoz hasonlóan, a számítási rendszer maradna. Az ajánlószelvényeket pedig leválthatná a jelöltek pénzbeni letétje (és ennek oldalvízén az egységes kampányszámla), így biztosítva, hogy kellő komolyságú indulók legyenek, és reális lehetősége legyen az egyéni jelölteknek és az újonnan alakuló pártoknak. De ez csak álomnak tűnik.

Mi marad tehát? Vagy az, hogy ameddig világ a világ, a Fidesz marad hatalmon, hacsak az elégedetlenség miatt nem jön egy békésnek nem nevezhető forradalom, amely felfüggeszti az alkotmányt, és imádkozhat mindenki, hogy legyen bennük annyi szerénység és demokratizmus, hogy visszaállítsák a tisztességes verseny feltételeit. Hiszen jelen viszonyok mellett hiába győzi le bárki is a Fideszt, gúzsba kötött kézzel ül majd, mivel rengeteg törvény megváltoztatásához nem lesz kellő felhatalmazása, és amerre csak néz pártkáderek tartanak majd be neki. Avagy jön az, amit ma Karácsony Gergely nyilatkozott, hogy egységes ellenzéki választási szövetség alakul ki, amely szintén helyreállítja a kormányozhatóság feltételeit és új választásokat ír ki. Ehhez is hatalmas józanság és visszafogottság kell majd. És bármennyire is abszurd az MSZP-t, az LMP-t és a Jobbikot egy hajóban látni, Esztergomban már sikerült. Bár ameddig ez megvalósul, addig egy ország dögölhet ebbe bele...

A legújabb gumicsont, amit a nemzetvezető bedobott a köztudatba, a címben foglalt kifejezés. Lehetne arról értekezni, hogy a retorikában milyen hatásai vannak a harc, küzdelem és egyéb erőszakot sugalló szavaknak, de most nem teszem (és egy igen magas labdát nem ütök le). Ami sokkal inkább említésre méltó, hogy a választások utáni reménykedés abban, hogy 4-6%-os hiányt enged az Európai Unió, hogyan csapott át abba, hogy olyan drasztikus eszközöket kelljen bevetni, mint a magánnyugdíjpénztári megtakarítások einstandolása, a különféle válságadók. Fontos leszögezni, hogy az államadósság csökkentése, mivel Magyarországon nincs olyan mértékű belső megtakarítás, mint például Japánban, elkerülhetetlen és kívánatos cél avégett, hogy az ország gazdasági kiszolgáltatottsága csökkenjen.

Részletezzük a fennálló közgazdasági helyzetet. Az irodalomban széleskörű vita bontakozott ki még a Bokros-csomag idején, hogy előbb szükséges-e biztosítani az államháztartási stabilitást, és utána jön majd a növekedés, avagy a növekedés ösztönzésével kinőhető az egyensúlytalanság. Előbbire példa Kornai és Antal cikke, amely gondolatmenet végig Bokros intézkedései között húzódott meg, utóbbi fő ideológusa Mellár, és ezt az érvrendszert az Antall-kormány követte. Szeretném hangsúlyozni, egyik irányzat logikája sem kikezdhetetlen, és mindegyikre található pro és kontra példa. Az én egyéni meglátásom szerint az események Bokrosékat igazolták a '90-es években, és ebből az első Orbán-kormány igen jól eléldegélt. 

Látni kell azonban az alapvető különbséget az akkori és a mostani helyzet között. A Bokros-csomag egyik legfőbb mozgatórugója az export helyzetbe hozása volt, ezzel sikerült a költségvetést áttételesen megszilárdítani. Jelenleg válságban kell visszafogni a költségvetést, továbbá a német piacok csak mostanság kezdenek éledezni, ráadásul az árfolyampolitika a devizahitelesek és az exportőrök érdekellentéte miatt használhatatlan. Ez a történet a második Gyurcsány-kormánytól kezdve aranyozza be a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok mindennapjait. A fentiek megértése, bár kívülállók számára talán kevéssé érdekfeszítő, mindenképpen szükséges, hogy a tapasztalt eseményeket helyesen tudjuk megítélni. Csak ezek után jöhet az, hogy az értékrendünknek megfelelő véleményt alkotunk, ugyanakkor úgy vélem, sok dolog megítélése független a politikai világlátástól.

Érdemes sorra venni, hogy a hirtelen irányváltás (ízlés szerint meghátrálás) után milyen lépések következtek. Említettük a nyugdíjmegtakarítások lenyúlását, amely révén durván 2900 milliárd Ft érkezett vissza a költségvetésbe, de ennek csak jelenleg a felével csökkentették az államadósságot, 4 százalékpontos a változás. A Portfolio.hu oldalán található egy ábra, amely a GDP-arányos államadósságot ábrázolja. Jól látszik, hogy 2001-től indul meg a folyamat, azaz bármi más híresztelés ellenére ez az Orbán-, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány együttes érdeme. Emellett nem tartom az adatok tisztességes értelmezésének, ha 2009-től kezdve nem vesszük figyelembe a válság miatt csökkenő GDP-t. 

A költségvetés stabilizálására, és így az államadósság kordában tartására irányuló másik jelentős intézkedéscsoport a különféle válságadók bevezetése. A bankadóból 180-180 milliárd Ft lett betervezve tavalyra és idénre, és nem vezetik ki 2012-től jelen állás szerint. Az már persze orbitális mázli, hogy előfordulhat, hogy ez a nem túl piackonform adó értelmesebb formában az EU-ban bevezetésre kerül, és felváltja a magyart. Az energia-, a távközlési és a nagykereskedelmi ágazatokat sújtó válságadót 160 milliárd Ft-ra tervezték (ami inflációban jön vissza, ahogy említettem korábban). Nem tartom jó ötletnek, hogy az egyik mérlegfőösszeg, míg a másik árbevétel alapú, azaz egyik sem a nyereséget veszi figyelembe (mint például a korábbi Robin Hood-adó). Nyilván ezekkel nehezebb trükközni, és 2010 októberére ismertek voltak elég jó pontossággal a számok, így részben visszamenőleges hatályú a kivetés, ami nem túl elegáns, és a hatékonyságot semmiképpen sem ösztönzi. 

Jelentős tétel lenne a különféle korkedvezményes nyugdíjak megnyirbálása, jogosultságok visszavonása. Ez hosszú távon elkerülhetetlen és indokolható, azonban szerzett jog elvétele demokráciában nem bevett szokás, szerintem konkrétan alkotmányellenes, emiatt jogosnak tartom az érintettek tiltakozását. Az elmúlt kormányok visszaéltek mindig a hatalmukkal, és a különféle közalkalmazotti fizetéseket igen mélyen tartották, de úgy néz ki, hogy itt egyre nagyobb ellenállásba ütköznek a tanárok és az orvosok részéről is. Ezt a feszültséget rövid távon el lehet intézni a kétharmaddal, de már most is megalázó fizetésekért dolgoznak az érintettek, és az orvosok külföldre vándorlása pár éven belül komoly problémához vezethet. Ezen kívül még a gyógyszerkasszától próbálnak jelentős összeget elvonni, de a felmerült összegeket a legtöbben álomnak tartják. 

Összegezzük tehát a fejleményeket. Van a nyugdíjállamosítás és egy rakat válságadó, ami egyszeri intézkedés, és hosszú távon semmiképpen nem változtatja meg alapjaiban a helyzetet. Csökkenti a tervezhetőséget, a kiszámíthatóságot, ami a külföldi befektetőknek kulcsfontosságú. És bármennyire is dícséretes, és jelentős előrelépés a Kína felé történő közeledés (emberi jogok ide, vagy oda), ők is a befektetésük minél biztosabb megtérülését várják. A nyugdíjállamosítás néhány évig javítja az egyenleget, de utána az öregedő népesség miatt fenntarthatatlanná válik a rendszer, és ezt rajtam kívül például az OECD is tudja, de nem nagy kunszt magunktól rájönni. Emellett a közalkalmazottak elnyomása nem tartható az idők végtelenségéig. Szerkezeti változtatásokat éppen ezért én nem látok, legfeljebb olyanokat, amelyek egyelőre csak viszik a pénzt (lásd SZJA és TAO), a költségvetési fejezetekből fűnyíró elven történő zárolások megszorítások, nem reformok, bárki bármit mondjon. Keynes árokásási elmélete pedig nem konkrétan, és nem ilyen módon értendő. Így pedig a hiány előbb-utóbb újra fog termelődni, hiszen az állam továbbra is ész nélkül költi el a pénzt, akár hitelből is. 

És hiába nem elérhetetlen cél az 50%-os GDP-arányos államadósság 2018-ra, a 0%-os hiány ugyan talán, de a 3%-os folyamatos GDP növekedés biztosan nem kizárólag Varga Mihály vagy Orbán Viktor akaratán múlik...

Fájóan hosszú idő telt el a legutolsó bejegyzésem óta, de remélem a mostani a sok olvasott, hallott és látott hírt egységes keretbe tudja rendezni. Arról a jelenségről van szó, amit közkeletűen kultúrkampfnak neveznek (bár a fogalom egészen mást takart valójában), végső soron a kormány részéről indított egészpályás letámadásról, aminek itt az oktatásra, művészetekre, közgondolkodásra és más, tágabb értelemben kultúrához tartozó területekre vonatkozó vetületeit taglalnám.

Igen határozott meggyőződésem az, hogy a nemzetvezető, azon középtávú igyekezete mellett, hogy az államberendezkedést erőteljesen autoriterré alakítsa, hosszabb távú elképzelése, hogy olyan embereket neveljen ki, akik fenntartják hatalmát, és már a legifjabbak is a megfelelő és kívánatos álláspontot hallják és tegyék magukévá. Nyilván minden államhatalom valamilyen szinten a saját világnézetét támogatja, de egy ilyen fokú erőltetés például Németországban elképzelhetetlen lenne (emlékezetes a hatalmas vita az etika és a hittan oktatásáról). Emellett Magyarországon sajnálatos módon leginkább jobb-, de esetenként baloldalon is találunk elfogult egyházakat, amelyek tágabban értelmezik az értékrend közvetítését, azt politikai téren is fontosnak gondolják.

A rendszerváltás után alapelv volt, hogy mindenki meggyőződése szerint választhasson gyermekének iskolát, és legyen lehetősége arra, hogy a közelben egyházi és világi oktatásban is részesülhessen a gyerek. Jelen pillanatban ennek a rendszernek a szétverése folyik. Ugyan valós probléma, hogy iskolákat kell bezárni az új népességi viszonyok, továbbá az önkormányzatok tragikus gazdasági helyzete miatt, de úgy látom, hogy 2011 áprilisa óta ebben a köntösben a világnézetileg a jobboldalnak megfelelő egyházi iskolák túlsúlyba kerülését tapasztalhatjuk több vidéki településen. Emellett több iskolát megszüntetnek véglegesen, ami egy fájó kényszerűség, de megdöbbentőnek tartom azt a képmutatást, hogy a választások előtt máglyán égették volna meg azt, aki ezt felhozza, most pedig szépen csöndben zajlik a folyamat. Az már persze csak egy mellékszál, hogy az állam jelentősen finanszírozza az egyházakat, ráadásul magasabb a normatíva az egyházi intézményekben, tehát egyik zsebéből tesz át pénzt a másikba a takarékosság látszatát keltve.

Nem lehet szótlanul elmenni amellett, hogy mennyire nyíltan propagálják a saját politikai álláspontjukat az egyházi iskolák, és óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy az iskolaátadások emiatt tervszerűek. Ráadásul pont akkor, amikor bizonytalan helyzetbe kerül az AKG, és a Corvinus felett is lóbálják a kardot. Nyilván előfordulhat, hogy a felvetésekből semmi sem valósul meg, de így mindenki tudni fogja, hogy teljes alázatot várnak el tőle. Azon pedig elgondolkodnak majd, hogy a Pázmány és Gödöllő miért nem került a feketelistára, és levonják a megfelelő következtetéseket. Ezen kívül a finanszírozás központosításával, a kötelező tanterv oktatásával az állam kezében óriási hatalom összpontosul, fokozódik a kiszolgáltatottság. Pedig ez a hatalom rendkívül fontos reformok végrehajtására lenne képes, és az ésszerűsítést is végre tudná hajtani a köz- és felsőoktatásban, csak nem ilyen önző és kicsinyes érdekektől vezérelve.

A fiatalság az oktatás mellett máshol is iránymutatást kap. A Tűzraktér megszűnik jelenlegi formájában, a Sirályt kilakoltatják, a Zöld Pardon helyén országzászló épül. Egyik helyen sincs szó arról, hogy a pénzügyeket rendeznék, új szerződést kötnének, az összest eltörlik. Olvasgassa a fiatal az alkotmányt inkább az országzászló tövében ülve. Persze az idősebb korosztály sem marad ki a nevelésből. Egyrészt Nemzeti Annamária és a közmédiumok gondoskodnak arról, hogy kizárólagosan pártunk és kormányunk véleménye jusson el a zemberek fejébe. Másrészt Koltay Gábor és az új filmdiktatúra megalapozza a helyes gondolatok kialakulását, de ha valakinek még hiányozna egy kis rovásírás, mehet Zuglóba a Trianon-konferenciára. A filozófusok meg úgyis mindig csak bajt kevernek, majd csak találunk valami ügyet ellenük is. Mind a fővárosi, mind a vidéki színházak élére megbízható emberek kerültek, avagy ellehetetlenítették őket. Francnak kell annyi sötét gondolat, ne töprengjen annyit a magyar dolgozó. Meg ne legyen kielégítő nemi élete. Már csak egy a probléma, mégpedig az, hogy a művészetnek alapvető célja, hogy az emberekben gondolatokat ébresszen, érzéseket váltson ki, mégha azok nem is mindig kellemesek. Még akkor is, ha ezt habzó szájú szélsőségesek nem veszik tudomásul, és úgy hőzöngenek, hogy például nem is látták vagy olvasták a művet, amiről ilyen határozott véleménnyel bírnak.

Engem az egészben ám az zavar, hogy a kormánynak nem a célja az esetleges sötét gazdasági ügyek felszámolása, hanem csupán egy eszköz, hogy a vele nem teljes mértékben egyező véleményt hirdetőket véglegesen és mindörökké megsemmisítse. A megfelelő és kívánatos oktatáspolitika pedig kitermeli majd a hatalmat bebetonozó új korok új kádereit...

Az elmúlt egy év alatt az újságok főcímét böngészve óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy lényegében egy valóságshow szereplői vagyunk. Viszonylag nagy valóságshow, hiszen durván 10 millió szereplővel fut. A műsor célja egy hatalmas kísérlet arra vonatkozóan, hogy milyen mértékig lehet a zembereket hülyének nézni.

Bár nem szeretem az összeesküvés-elméleteket, hiszen általában nevetségesek és komolytalanok, de olybá tűnik, hogy tényleg az emberek figyelmének lekötése a kormányzati kommunikáció egyetlen célja, és ehhez bármilyen eszközt és szereplőt szívesen igénybe vesz. A háttérben pedig csendben épülnek a négyharmados hatalom bástyái.

Felsorolva az eszembe ötlő példákat, elsőként a legdurvábbal kezdeném, ez talán az egyetlen olyan bedobott gumicsont, aminek valóban hatalmas tétje volt. A médiatörvény. Míg a a magyar és az európai közvélemény joggal felháborodott azon, hogy a hatalom egyetlen igazi ellenőrző erejét szeretné megtörni a nemzeti együttműködés, ez óhatatlanul elvonta a figyelmet arról, hogy közben 3 millió dolgozó 10 évi megtakarítását rabolta el szeretett vezetőnk. Emellett az is erőteljesen elsikkadt, hogy kvázi kiherélték az Alkotmánybíróságot, ugyan volt egy-két kisebb tüntetés, de semmi extra. Pedig szerintem a magántulajdon sérthetetlensége a demokrácia és a jogállamiság egyik alappillére.

A másik tromf a nép embere, Schmitt Páll, aki lényegében Fekete Pákó-i magasságokba kezd emelkedni, csodálom, hogy nem csapott le rá még az egyik TV csatorna. Köztársasági elnökünk egyetlen dologban remekel, az aláírásban. Persze az ehhez fűzött ajánlások az álamfőnek nem mennek mindig olyan jól, de ezen legalább jól elröhög a fél ország (a 40 milliós játszma című borzalom egyetlen értékelhető mozzanata is ehhez kapcsolódik). Korábbi kavics a hétköznapok állóvízébe az elnöki hivatalból kiküldött alkotmányjavaslat (már ha emlékszik valaki még rá, hiszen az átlag halandó politikai memóriája kutatások szerint 2-3 hónap). A magasabb intellektussal megvert honpolgárok pedig morfondírozhatnak azon, hogy vajon mennyire volt a szocialista rendszer kegyeltje az olimpiai bajnok vívó azáltal, hogy kinevezték az Astoria szálló igazgatóhelyettesévé, és vajh mennyire működhetett együtt az akkori titkosszolgálatokkal egy olyan szállóban, ahol ez a sok nyugati vendég miatt alapvetően meghatározó volt.

A Fidesz másik Buster Keatonja vitathatatlanul Lázár János. A kormány megalakulása után vált a pártban igazi erőemberré, és már-már úgy tűnt, hogy komoly pozícióra tehet szert. Nyilván ez a nemzetvezetőnek nem állt érdekében, és nem feltétlenül búsongott azon, hogy frakcióvezetőjét kompromittálták pár dologgal. Először jött a szolgálati autós balhé, ahol szert tett az elmés Lézer János gúnynévre, de ha ez nem lenne elég, akkor előkerült a hangfelvétel a hódmezővásárhelyi közgyűlés üléséről. Bár az inkriminált mondatok kétségkívül szövegkörnyezetükből kiragadottak, de még így is elfogadhatatlanok olyasvalakitől, aki még életében nem dolgozott semmit. És ekkor vonhatunk párhuzamot Matolcsy Györggyel, aki szintén közröhej tárgya, egyetlen előnye, hogy csak és kizárólag Orbán Viktornak köszönheti létét. De említhetnénk Kósa Lajost is, aki a nevezetes államcsődöt vízionáló megszólalásával kompromittálta magát kellőképpen, Twitteres és naptáras Deutsch Tomit. Egyes képviselők meg nem veszik észre, hogy ömlik a számlájukra a pénz. Egy a lényeg, vagy valaki legyen senki, vagy ha valaki, akkor bármikor elő lehessen húzni a tarsolyból valamit, ezáltal biztosítva, hogy vezérünk egyeduralma ne kérdőjeleződhessen meg egy pillanatra sem.

Felhozhatnánk továbbá a Fidesz kommunikációjának legfontosabb elemeit, a hülye és idétlen frázisokat, amelyek a választások előtt és után is kellőképpen beleégtek a választók agyába. Csak a néhány a sok közül: bankárkormány, nemzeti konzultáció, megszorítás, fülkeforradalom, nemzeti együttműködés. A frázisok mellett pedig idiótábbnál idiótább ötletekkel tesztelik folyamatosan a közvéleményt: gyermekek után járó szavazójog, vármegyék visszaállítása, tankötelezettség korhatárának leszállítása, védett állatokra történő vadászat, avagy elnevezzünk-e Elvis Presleyről közteret, Liszt Ferencről repülőteret Budapesten. A próba után persze nagy kegyesen meg tudják gondolni magukat, a nép ismét elégedett. A szórakoztatásügyi államtitkár hetente előrukkol valami klassz üggyel, ami mellé szép történetet költ az udvari sajtó is a hatás fokozása kedvéért. Az európai imázs kialakítása érdekében pedig elhiszik, hogy az EU-nak nincsenek olyan emberei, akik hiánytalan formában ismernék a médiatörvény vagy az alkotmánytervezet szövegét.

Ezek mellett óhatatlanul elsikkad a figyelem arról a tényről, hogy a Fidesz bőszen építi autoriter államberendezkedését, és rohamléptekkel bontja a demokrácia utolsó végvárait (lásd Alkotmánybíróság, köztársasági elnök, médiahatóság, igazságszolgáltatás, rendvédelem, Állami Számvevőszék, közmédiumok). Mindez persze némi tejszínhabbal elmenne, ha tennének valamit a tragikusan működő közigazgatás, a strukturális munkanélküliség, a középtávon összeomló nyugdíjkassza, a borzalmas oktatás és egészségügy terén is, de nem, egy éve állunk egy helyben. Bennem felmerül a kérdés, hogy azok után, hogy jól megmutatták mindenkinek, hogy mennyire nyertek, és megkeresik a betevőt jónéhány évre előre, mi a céljuk? Mi a bánatért kormányoznak?

Update: Nemzeti lózungok szótára

Őszinte leszek. Nem mentem ki a sajtószabadságért rendezett tüntetésre március 15-én. Erre persze nem vagyok büszke. Egyrészt rettentően tartottam attól, hogy kevesen vesznek részt, másrészt igen csábító volt inkább kirándulni menni a szép időben. Szerencsére tévedtem, és több becslés szerint is közel 30 ezren gondolták úgy, hogy véleményüket nyíltan vállalják. Ingyen és bérmentve, nem úgy mint a rendezvénytől nem túl messze.

Abba most nem mennék bele, hogy szerintem is bohózatba illő, ahogy Orbán Brüsszelben tövig benyal mindenkinek, míg azt hiszi, hogy az EU vezetői nem értesülnek arról, hogy ő hogyan osztja nekik az ívet Budapestről. Ezt például Tóta W. is megírta kiválóan, akit érdekel, olvassa el.

Sokkal inkább Révész Sándor cikkének gondolatmenete alapján indulnék el. 1848. március 15. a kialakuló magyarországi polgárság ünnepe, az Európán végigsöprő liberalizmus forradalmi eszméinek az ünnepe. Nem másé, ezért természetétől fogva is mérsékelten baloldali beállítottságú. Ennek különböző vetületei mindig valahogy bökték a későbbi korok kevéssé méltó rendszereit. Ferenc József érthetően nem rajongott a forradalomról történő megemlékezés iránt, hiszen a saját uralmát vitatta volna. Az I. világháború után valahogy a liberalizmust és a polgárosodást felejtették ki a történetből, és mindenáron a nacionalizmust igyekeztek hangsúlyozni, holott az 1848-ban még teljesen mást jelentett. A II. világháború után pedig a forradalom baloldaliságára akartak túlontúl ráerősíteni azzal, hogy Táncsics és Petőfi vált a központi szereplővé, akik valóban nyitottak voltak a korai szocialista eszmék iránt, viszont több meghatározó, ámde politikailag nem megfelelő személyt kihagytak. Orbán pedig újra vissza akar térni a '20-as évek gondolatvilágához, leginkább az '50-es évekre jellemző eszközökkel, jelesül hogy a politikailag érzékeny versszakokat kihagyják a címben szereplő versből.

Sajnos mindegyikük megfeledkezik arról az egyszerű pesti polgárról, aki 1848. március 15-én az eseményeket valójában alakította. Kívánalmait nem másnak kellett kitalálnia, hiszen a 12 pontban nagyon világosan tudomásunkra hozták azt, hogy mit szeretnének. Sajtószabadságot, demokráciát, törvény előtti egyenlőséget származástól függetlenül, közteherviselést, önállóságot. Ezek egytől egyig szabadelvű célkitűzések, és egyre inkább úgy néz ki, hogy napjainkban bizonytalanná válnak.

Magyarország egyik legvirágzóbb időszaka ugyanis az 1867-től az I. világháborúig terjedő periódus. Ugyan a császári uralom megkérdőjelezhetetlen volt, de ha bizonyos korlátokkal is, lehetőség nyílt a szabad politikai véleménynyilvánításra, az országgyűlés szerepe nem csak jelképes volt. A polgárok önmagukban bíztak, a saját kezükbe vették sorsuk jobbra fordítását, keményen dolgoztak jólétük megalapozásán, nem az államtól várták a túltengő gondoskodást.

Egy ilyen gazdasági fellendüléshez ezért szükséges a 12 pont elveinek megvalósítása. Amint az emberek nem az atyáskodó államtól várják a megváltást, hanem az öngondoskodás kerül előtérbe, amint a magántulajdon védelme hosszú távon biztosított, és az nem kérdőjeleződik meg az egymást váltogató kormányok által, amint a polgárok (és nem a zemberek, vagy Tóta W. szóhasználatával élve jobbágyok) érzik, hogy a közügyeket aktívan befolyásolhatják, a demokrácia alapelvei érvényesülnek (például a sajtó szükség esetén kritizálhatja a mindenkori kormányt), akkor fog beindulni a valós, hazai eredményeken alapuló gazdasági növekedés, a szélesebb rétegeket érintő jólét.

Ugyanis nem az állam teremt munkahelyeket, hanem a versenyképes vállalkozások. Ezeknek a vállalkozásoknak pedig jól képzett munkaerőre van szükségük, nem a 15 éves korukban az iskolából elbocsátott, szakma nélküli nyomorultakra (ahol a nyomor és a tudatlanság fenntartása politikai érdekké kezd válni), és nem használhatatlan képesítést szerző diplomásokra. Továbbá nem az államnak kell a devizahiteleseket megmentenie, hanem annyi pénzügyi tudatosságot beléjük nevelni, hogy legalább kellő óvatossággal tájékozódjanak ilyen esetben. Az államnak nem a jelenleg elmaradott és versenyképtelen (és nem utolsósorban politikailag megbízható) vállalkozásokat kell mesterségesen fenntartania az MFB-n keresztül, hanem a termelékenységet növelő, a magas hozzáadott értéket előállító ágazatokat támogatnia. Az államnak nem a 0 hozzáadott értékű, XIX. századi gyarmati országokat idéző monokultúrás gazdálkodókat kellene évről évre kimentenie, hanem segíteni a magasabb feldolgozottsági fokú mezőgazdasági termékeket előállító gazdákat, szövetkezeteket.

Amit leírtam, azt már ezrek elmondták előttem is, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Csak ezzel sajnos összeférhetetlen az, hogy a zemberek kellemes tudattalanságban várják a megváltást a nemzetvezetőtől. De lehet, hogy beigazolódnak a Bibliában foglaltak, és el kell telnie 40 évnek, hogy a fentiekből bármi is megvalósulhasson...

Update: Vakvágányon

Múlt héten ismét szóba került a felsőoktatás átalakítása a nemzeti fülkekormány  napirendjén. Ennek egyik eklatáns példája, hogy Pokorni Zoltán egy országgal röhögtette ki magát azáltal, hogy élő egyenes adásban olyan orbitális baromságot mondott bele a kamerába, amely a nemzet egységét megtestesítő személy becsületére is válhatott volna.

A probléma ismert, régóta hallhatjuk a mantrát: a képzési szerkezet nem követi a munkaerőpiaci igényeket, a kikerülő diákok gyakran a munkanélküliek népes táborát gyarapítják (jobb esetben ugyan találnak munkát, csak annak semmi köze nincs a végzettségükhöz), az oktatás minősége csapnivaló, rengeteg vacak intézmény van, amelyek közül egy sem veszi föl a versenyt nemzetközi társaival.

A probléma egyik részére a tandíj lett volna megoldási lehetőség, amelyet a másik bejegyzésben már említett kommunista népszavazás megsemmisített (mókás kérdés felvetni azt, hogy miért igazságosabb az ingyenesség látszatát keltve az összes adófizető pénzéből kifizetni a képzést, mint annak árát az azt igénybe vevőktől elkérni). A másik pénzforrás pedig a költségtérítéses hallgatóktól befolyó összeg, amit lényegében el kíván törölni a kormány. Indoklásuk szerint ez a képzési forma tartja fönn a rossz képzési szerkezetet. Én ezzel nem értek egyet, ugyanis emberek biztosan nem hajlandóak olyan dolgokért félévenként százezres összegeket fizetni, amelynek semmi értelmét nem látják. És még ha lennének is ilyenek, ha fizetnek egy közszolgáltatásért, akkor azt miért ne kaphassák meg? Azon lehet vitatkozni, hogy mekkora részt térítsen egy hallgató (lehet képzési területenként differenciálni), de magának a rendszernek az eltörlése megszüntet egy nagyon fontos piaci alkalmazkodási mechanizmust, aminek a tökéletlen voltát az imént soroltuk föl problémaként. Pozitív példák a Semmelweis és a Corvinus keretei között tanuló külföldi hallgatók, akik nagyban finanszírozzák az intézmény működését, viszik az ország hírét, és nem utolsósorban nem csekély összegeket költenek el hazánkban.

A költégtérítéses rendszer eltörlésével véleményem szerint nem túl sok pénz takarítható meg, hiszen jelentős túlkereslet a jellemzően olcsó szakokon lép föl (pl.: jogász, közgazdász, bölcsész stb.), nem a drága szakokon (pl.: orvos, mérnök, természettudós stb.). Közismert vicc, hogy kommunikációs képzés azért indul mindenhol az országban, mert ahhoz csak egy tanár kell, egy darab kréta és egy tábla. Emiatt a keresztfinanszírozás csak korlátozott nagyságú lehet. Igazán jelentős pénz úgy lehetne megtakarítható, ha a vidéki főiskoláknak meghatároznának néhány alapképzést, amire a térségben szükség mutatkozik, a mesterképzést pedig ezek a hallgatók is a nagy regionális egyetemeken folytatnák, ha megfelelő eredményt értek el. Az intézményeket pedig össze kellene vonni, fióktelepként működtetni a kisebb kirendeltségeket.

Az a folyamat üdvözlendő, hogy az államilag támogatott keretszámokat továbbra is a természettudományos és műszaki képzések javára csoportosítják át. Csak ehhez érdeklődő és felkészült középiskolai diákok is kellenének, akiknek tudnának egy bíztató jövőképet adni, ami igazolná, hogy megéri ezt a pályát választani. A legfőbb problémát ott látom, hogy a középiskolákból többségében olyan emberek jönnek ki, akik az érettségi tételeket bemagolják, és ezen kívül más nem érdekli őket. A Bologna-folyamat és a tömegképzés elterjedése az ilyen mentalitású hallgatók túlsúlyba kerülésével együtt olyan mértékben rombolja a hazai felsőoktatás színvonalát, hogy az megdöbbentő.

A "csak legyen meg a kettes", a "nem veszem föl ezt a tárgyat, mert készülni is kell rá" szemlélet nem összeegyeztethető az egész életpálya lehetőséghalmazának maximalizálásával (bár álszentség lenne hosszú távú nézőpontok figyelembevételét elvárni egy végletekig rövid távon gondolkodó országban). Ezt csak úgy lehetne kiküszöbölni, ha erős követelményrendszer lenne, megszűnne a tisztán fejkvótán alapuló finanszírozás, jelentős tudás mellett jó pedagógiai érzékkel rendelkező tanárok tanítanának, minden félévben lenne egy kiscsoportos tantárgy, ahol a hallgató felteheti kérdéseit a tanárnak, megoszthatja az ötleteit (lásd tutorálás), és végezetül a legfrissebb nemzetközi eredményeket megismertetnék a hallgatókkal a külföldi folyóiratok olvastatása által. Ehhez persze az is szükséges, hogy a szakmai közvélemény ne arról szóljon, hogy az országszerte világhíres oktatók egymást ajnározzák, hanem hogy mindenki arra törekedjen, hogy nemzetközi folyóiratba és rangos külföldi PhD programba kerülhessen be.

Ha ezek megvalósulnak, akkor talán előfordulhat majd, hogy a következő közgazdász-generációnak már nem kell vagyonokba kerülő szakmai vizsgák letételével bizonyítania külföldön a felkészültségét, hanem végre megtalálják majd a térképen Magyarországot, netalántán bekerülünk a legrangosabb 200 intézmény közé.

Ezt kéne forszírozni, nem a Moszkva tér átnevezését...

Alapvetően mindig pozitívan állok azon kezdeményezésekhez, amelyek célja, hogy valami értelmeset és jót hajtsanak végre egy országban, még akkor is, ha többségükkel nem értek egyet. Ennek apropóját az adja, hogy megjelentek az első kiszivárgott információk az újságokban a kormány nagyobb szabású intézkedéseiről.

Többen úgy gondolták (így én is), hogy a semmire épülő kampányt a Fidesz az önkormányzati választásokig nem fogja megtörni szavazatmaximalizálás végett. Talán álszentség is lett volna már ekkor csapkodni az asztalt, hogy várjuk az intézkedéseket. Viszont arra senki nem adhat magyarázatot, hogy mi a bánatért kellett várni közel fél évet arra, hogy a kormány lerakjon az asztalra egy érdemi vitára alkalmas javaslatcsomagot. Egészen megdöbbentő és érthetetlen számomra az, hogy Bajnaiék kisebbségben sokkal nagyobb konfrontációt vállaltak föl, mint Orbánék a kétharmados többség birtokában. Mindezek miatt a Bajnai-Oszkó páros munkássága talán elfogultság nélkül is tiszteletre méltónak tekinthető.

A volt pénzügyminiszter egy interjúban pont ezt hozta fel, és jogosan kérte számon az ujjal mutogatás helyett a reformokat. Úgy látszik, hogy ebből valami megvalósulhat, még akkor is ha a híradások szerint komoly viták folynak a párton belül. De ha vita van, az azt is jelenti, hogy van miről vitázni, és ez mindenképpen üdvözlendő. Nézzük meg, hogy milyen főbb területekről ír a HVG.

Miután a nyugdíjakat méltóztatta einstandolni a kormány, legalább annyi tudható, hogy a megtakarítások 63%-át tervezi az államadósság csökkentésére fordítani. Azt leszámítva, hogy ez az intézkedés az 50-es évek hangulatát idézi, legalább annyira jó, hogy jelentős mértékben csökkenti a kamatkiadásokatat. De a lopás után én annyit elvárnék, hogy a teljes összeget fordítsák erre, és ne tapsoljanak el 1000 milliárdot folyó kiadásokra. A cikk szerint a nyugdíjkifizetéseknek egyenlőnek kell lennie a járulékokból befolyó összeggel. Ennek közgazdászként nagyon örülök, hiszen megszilárdítja a rendszert, ugyanakkor azt is látni kell, hogy az alacsony járulékfizetési hajlandóság, a magas szürkefoglalkoztatottság és az öregedő népesség miatt ez középtávon is erős nyugdíjcsökkenéssel jár majd, ami nem feltétlenül szerepelt a kampányban. A rokkantnyugdíjasok felülvizsgálata szintén üdvözlendő, de fontos megjegyezni, hogy a rendszerből így kikerülő emberek átkerülnek a másikba, nevezetesen a munkanélküli és szociális segélyezési körbe, hiszen nem a legjobb és legképzettebb munkaerő választotta ezt a rejtett munkanélküliségi formát.

Azt azonban semmiképpen sem látom be, hogy mitől fog növekedni a törvényes foglalkoztatás Magyarországon. Biztosan nem fog napokon belül 1 millió új munkavállaló megszületni, minden munkanélküli piacképes szakmát szerezni, a leszakadó térségekben pedig nem fognak sorra magas hozzáadott értéket előállító gyárak megjelenni, amelyek termékeit nem fogja ripsz-ropsz felszívni a csak lassacskán magára találó német gazdaság. És még ha azt feltételeznénk, hogy a kormány mindent megtesz a versenyképesség növelése érdekében, akkor sem várhatnánk az első eredményeket 5-10 évnél korábban. A viszonylag olcsó munkaerő nem minden, amit bizonyít, hogy évek óta léteznek hiányszakmák. Emiatt túlzónak tartom a bevételi oldal ilyen mértékű növekedését, így minden GDP-arányos mutatószám javulását (költségvetési hiány, államadósság stb.) is túlzónak vélem.

Az egészségügy és az oktatás terén Oszkóhoz hasonlóan sokkal fontosabbnak tartanám a forráskivonás helyett a minőség javítását, a pazarlás fékezését. Emellett furcsának gondolom, hogy még senki sem tüntetett emiatt, illetve senki sem szembesítette a kormányt azzal, hogy miket mondott a korábbi években azokra, akik a forráscsökkentést fel merték vetni (de más területekről is hiányolom a kontrázást). Nyilván hatalmas öngól a kommunista népszavazás, amely kizárta a tandíj és a vizitdíj lehetőségét, megfosztva e területeket jelentős forrásoktól és a közszolgáltatások tudatosabb fogyasztásától.

Ami érdemi előrelépést jelentene, hogy az állam átvesz feladatokat az önkormányzatoktól, és összevonja azokat, az már részletkérdés, hogy ezt kistérségnek vagy járásnak nevezik-e. Ezzel növelhető igazán a hatékonyság, jelentős összegek takaríthatóak meg. Fékezhető lenne az önkormányzatok ész nélküli eladósodása. Ugyanakkor az ilyen nagyfokú központosítás az adott helyzetben sajnos felveti egy erősen autoriter állam kiépülését, továbbá az egyház és az állam közötti határvonal elmosódását.

Igyekeztem átvenni címszavakban a legfőbb területeket. Minden fenntartásom ellenére őszintén nagyra értékelem, hogy közel egy év kormányzás után van kormányprogram, nem ötletszerű bohóckodás, mint amilyen a bérkommandó, a válságadók, az alkotmányozás és az SZJA-csökkentés volt. Főleg, hogy ezek társadalmilag kevéssé igazolható gondolatok mentén zajlottak. Holnapra azonban okosabbak lehetünk.

Update: Titkos Orbán-csomag: Matolcsy utolsó dobása, Navracsics felelőssége

Ezzel a bejegyzéssel bizonyosan nem leszek népszerű nagyon sokak körében, ugyanis a társadalom igen jelentős részét hátrányosan érintő dologról van szó. A jó öreg devizahitel. Az iromány apropója az, hogy a híradóban láthattunk egy asszonyt, aki elbőgte bánatát, hogy elárverezik a feje fölül a lakást, ma meg diadalittasan elbőgte magát ismét, hogy a média milyen kedves, hogy segít neki megakadályozni a ház elárverezését.

Még mielőtt bárki is félreértené, nem élvezkedem azon, ha embereket kiköltöztetnek a lakásukból, elveszik a kocsijukat. Ugyanakkor azt is érdemes lenne látni, hogy a hitelesek túlnyomó többsége 1-2 számmal nagyobb lakásban lakik, kocsit hajt, mint amit megengedhetne magának (tessék csak megnézni az inkriminált hölgy házát). A hitel nem ingyen pénz. Ha valaki hitelt vesz föl, az jelenbeli fogyasztásért cserébe jövőbelit áldoz fel. Nyilván ha nem növekszik a jövőbeli fogyasztási kosár, akkor csökken az életszínvonal. Azaz a hitel azt feltételezi, hogy most nincs pénzem, de a jövőben lesz, sőt annyival több, hogy az önfenntartás mellett még a hitelt és a kamatait is tudom fizetni. Ezért is elgondolkodtató, hogy karácsonykor miért vesz mindenki ész nélkül plazmatévét.

Persze semmi sem fekete-fehér. A devizaalapú hitelezés felfutatásakor nem raktak a hitelszerződésekre nagy felkiáltójeleket, a bankos kisasszony nem törte magát, hogy Mari néni tudatába vésse, hogy nem véletlenül van jelentős különbség a svájci frankban és a forintban denominált hitelek kamatai között. A frankhitellel egy vaskos short pozícióba került a magyar háztartások jelentős része a frankkal szemben, spekulált a frank gyengülésére. Ezen kívül természetesen az ingatlanok elárverezésénél a bank nem erőlteti meg magát túlzottan, hogy jó árat kapjon, a gyorsaságra törekszik.

A devizahitelesek megsegítése történet pedig marhára divatos dolog lett a választások közeledtével, nagyon könnyű volt ebből politikai tőkét kovácsolni, a gonosz bankárokat démonizálni. Ha hülyeséget teszünk, jön állambácsi, és megcsinál mindent helyettünk, csak szavazzunk rá.

De én nem érzem igazságosnak, hogy azok adóforintjaiból húzzák ki a szarból a devizahiteleseket, akik tisztában voltak saját korlátaikkal, és nem adósodtak el. Azt sem tartom igazságosnak azokkal szemben, akik tisztességgel törlesztették a hitelüket, hogy lényegében semmilyen érdemi kényszerintézkedés nem foganatosítható a nem fizetőkkel szemben. Lényegében mostantól bárki fölrakhatja a lábát, és úgy határozhat, hogy nem fizet, azaz jelentős az erkölcsi kockázat. Ki védi a bank betéteseinek az érdekeit?

Szóval a szocialista rendszer rengeteg hibája és szörnyűsége ellenére egy nézőpontból bizonyosan jó volt: takarékosságra nevelt. Ha most keményen dolgozol, annak meglesz a jutalma. Ha nem is nyugati kocsi, csak egy Zsiguli, ha nem is egy kacsalábon forgó vár, de egy nyaraló a Balatonnál, ha nem is karibi nyaralás, csak egy hét a jugoszláv tengerparton. Persze más fejlett nyugati társadalmak hasonló következtetésre jutottak, legfeljebb a lehetőségek halmaza bővebb volt.

Csak aztán a fene nagy szabadság rászabadult az országra...

Hrabal hőse úgy mondja el a mondókáját ugye, hogy közben szinte levegőt sem vesz, a könyvben nincs pont, semmi sem szakítja meg a monológot. Az infláció is valami ilyesmi dolog, nem szokott megállni a határokon, nem foglalkozik a törvényekkel. Márpedig egyesek azt hiszik, hogy igen. Ez legutoljára szinte teljesen zárt gazdaságoknak sikerült, de a Szovjetuniónak sem jött jól az 1973-as olajválság, Észak-Koreának meg még ennyire sem működött.

A válságadókat két szempontból érdemes vizsgálni. Politikailag és gazdaságilag. E két eltérő nézőpont által értékelhetőek az intézkedések, és megérthető, hogy mi áll a háttérben. Most már évek óta halljuk, hogy simán lehet olyan, hogy nagy államadósság és költségvetési hiány mellett nincs szükség megszorításokra (sőt, a Bokros-csomag anno marhaság volt), hovatovább ekkor lehet igazán beindítani a pénzosztást. Nem kell közgazdasági zseninek lenni, csak a saját pénztárcánkra kell gondolni: az nem megy, hogy feleannyi pénzből kétszer olyan jól élünk. Kár.

Ezért aki gazdaságilag próbálja vizsgálni a válságadókat, az az egészet értelmezhetetlennek tartja. A válságadók jelenlegi formájukban súlyosan piactorzítóak, az ország nemzetközi versenyképességét csökkentik, és egy befektető is igen alaposan meggondolja, hogy egy olyan országba tegye a pénzét, ahol azt bármikor einstandolhatják. Persze annyi haszna kétségkívül van az egésznek, hogy ebből bejön pénz (bár társasági adóból valamennyi elmegy).

Ám ha politikailag nézzük, hatalmas húzás, minden elismerésem az Orbán-kormányé. Az emberek nem szeretik az adókat, főleg nem azok emelését. Ezért zseniális lépés, hogy az infláción keresztül szedik be azt az adót, amit az SZJA kulcs csökkentésén elveszítettek. Azt állítani azonban, hogy a cégek nem fogják továbbhárítani az adókat, több mint badarság. Az érintett vállalatok közül több erőteljesen oligopol piacon dolgozik, és itt lehet a legerősebb drágulást tapasztalni: a MOL ceruzája is vastagabban fog mostanság (holott a forint valamiért erősödik, és ugyan a kőolaj ára emelkedik, de napjainkban érte csak el újra a 100$-os szintet), emelkedett a gázár (a kisebb emelésért cserébe 2 hónap után lezárhatják a gázt a cégek), nőtt az áramár. Nagyobb lett a bankok kamatmarge-a, azaz a hitelek és a betétek kamatlába közti különbség, és a válságadó nem hinném, hogy arra ösztönözné a bankokat, hogy KKV hitelekkel árasszák el a piacot. Persze a tisztánlátás végett megjegyzendő, hogy kevésbé nőttek az árak a telekommunikációs szektorban, ahol nagyobb a verseny.

Az egészben szerintem az a csodálatos, hogy a nép a multiellenes mámorban tobzódva, tapsikolva és ujjongva fizeti meg az adót, csak éppen a többség nem tud róla. Az infláció pedig a szegények adója, ők a jövedelmük sokkal nagyobb részét költik fogyasztásra, ráadásul az egészre azért van szükség, hogy a középosztálynak jutó jövedelemátcsoportosítást fedezzék. A pénz másik részét meg a 10 év alatt felhalmozódott nyugdíjmegtakarításokból dobják össze. Azt hiszem nem kell hatalmas empátiával rendelkeznünk, hogy beláthassuk, ez így bizony nem túl fair.

Gondolom többetek követi az észak-afrikai eseményeket a világhálón. Szerintem csodálatos, hogy milyen ereje van az internetnek, és ez már megmutatkozott az iráni választások kapcsán, amikor a világ telefonos felvételeken keresztül ismerhette meg, hogy a Forradalmi Gárda mit művel az országban. Egyiptomban már kicsit okosabbak próbáltak lenni, és lekapcsolták az internetet, de még így is kerülnek ki információk.

A történet mostanság ugye úgy kezdődött, hogy Tunéziában néhány hónapja tüntetéseket tartottak a rossz életkörülmények, a szegénység és a munkanélküliség miatt, végül Ben Ali elnök távozott. A demonstrációk átterjedtek Egyiptomra is, és azóta is zajlanak, itt éppen Hoszni Mubarak elnök távozását szeretnék elérni, egyelőre úgy néz ki, hogy ebből annyi sikerült, hogy a következő elnökválasztáson ne induljon újra.

Alapvetően úgy látom, hogy a fejlett világ két, egymásnak ellentmondó eshetőség között bizonytalankodik. Szeretne demokráciát látni ezekben az országokban, ugyanakkor el szeretné kerülni a szélsőséges iszlám csoportok hatalomra kerülését (persze erre altruista hajlamaik mellett azért kevésbé fennkölt dolgok is ösztökélik). Mindkét cél támogatható, csak sajnos jelen állás szerint egyszerre mindkettő nem megvalósítható. Feltehetően ennek tudható be, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió diplomáciai gépezete vár, és a lehető legkevesebbet szólal meg.

Sajnos ugyanis az ellenzéki csoportok jelentős tömegeit adják iszlám fundamentalisták, amelyeket a nem éppen demokratikus vezetők konkurenciának tekintenek, és működésüket igyekeznek korlátozni. Nézzük csak meg Irakot és Szaddám Huszeint, Pakisztánt és Pervez Musarrafot. Sokáig élvezték az Egyesült Államok támogatását (gondoljunk az irak-iráni háborúra, illetve az afganisztáni harcokra), ugyanis rendszerük nem hagyott lehetőséget a szélsőségesek számára, és ezért értékes szövetségesnek számítottak. De akár vehetjük a mostaniak közül Hamid Karzait vagy Hashim Thaçit, egyikőjük rendszere sem túl demokratikus, viszont annál korruptabb. Hoszni Mubarak esetében pontosan ugyanez az eset, ráadásul közben Amerika szépen felfegyverezte Egyiptomot.

Ezért Mubarak bukása bármennyire is kívánatosnak tekinthető, de igen komoly problémákat vet föl. Egyiptom a Közel-Kelet egyik legstabilabb állama, az 1979-es békeszerződés pedig Izrael legfontosabb politikai szövetségesévé tette az arab országok körében, azóta is állandó közvetítő, ha valami balhé történik. Ha itt szélsőségesek kerülnek hatalomra, márpedig a Muzulmán Testvériség az, akkor semmi jóra nem számíthatunk, demokrácia ide vagy oda. Ráadásul az Egyesült Államok erőit eléggé lekötik az iraki és az afganisztáni események, és ezt ők is nagyon jól tudják, sőt Irán is egyre több gondot jelent, noch dazu a környéken van Líbia, Szudán és Palesztina.

Szóval én akármennyire is szorítok a demokratikus átmenetnek, lehet, hogy a világpolitika alakítói úgy gondolják, hogy jobb ma egy diktátor, mint holnap egy iszlamista forradalom. És nem is biztos, hogy nincs igazuk.

Update: Egyiptom és 1956 párhuzama

Közgazdászként mostanság leginkább a nyugdíj kérdései foglalkoztatnak. Konkrétan annak a lenyúlása. Az bizonyos, hogy a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszernek rengeteg hibája volt. Egyrészt a cégek az induló költségeket igyekeztek minél hamarabb megkeresni, emellett a szabályozásból és időzítésből fakadóan nem túl acélos hozamokat értek el ezek a portfóliók. Ugyanakkor az embereknek volt egyfajta szabadsága, hogy eldöntsék bizonyos keretek között, hogy mekkora kockázatot vállalnak, melyik társaságban bíznak stb. Az itt felhalmozott vagyont az Orbán-kormányzat pikk-pakk leseperte a padlásról nyugdíjvédelem címén. Noch dazu a választások előtt megígérte, hogy fenntartja a rendszert. De ezen azért már edzett állampolgárként nem akadunk ki, ígéreteket politikusoktól nem kérünk számon.

Itt hoznék egy klasszikus idézetet:

"Még annak a négy minisztériumnak a neve is, amely a kormányzást végzi, arcátlan módon tüntet a tények szándékos elferdítésével. A Béke-minisztérium háborúval foglalkozik, az Igazság-minisztérium a hazugságokkal, a Szeretet-minisztérium kínzással, s a Bőség-minisztérium éheztetéssel." 

Gondolom mindenki sejti, hogy honnan származik. Azért itt még szerencsére nem tartunk. Ám annak mégis van egy bája, amikor Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi biztos bejelenti, mennyire meglepődött azon, hogy ilyen sokan választották az állami nyugdíjrendszert. Meg Mészáros József megsimogatja az állampolgárok buksiját, hogy milyen jó döntést hoztak (és ígéretet tesz arra, hogy a jövőben felírják egy darab papírra, hogy ki, mikor és mennyi járulékot fizetett, mert eddig ezt nem sikerült összehozni). Azért az emberek 96,8%-a általában bármit megcsinál, amit mondanak neki, ha egy pisztolyt tartanak a fejéhez. Finoman fogalmazva nem elegáns, hogy a maradóknak kellett nyilatkozniuk, nem elegáns a rövid határidő, nem elegáns erőteljesen szuggesztív leveleket kiküldeni ONYF-es borítékban, és nagyon nem elegáns a 24%-os TB járulék mögül kiszedni a nyugdíjjogosultság szerzését.

Szerencsére ma Magyarországon van 102 019 ember, aki nem enged a zsarolásnak, és némileg végiggondolja, hogy azt a pénzt, amit ma befizet, azt egyből elköltik, ráadásul a felosztó-kirovó rendszernek nem éppen kedvez az elöregedő társadalom és az alacsony járulékfizetési hajlandóság. Mondjuk az is marha, aki időskorában kizárólag a nyugdíjára alapozza a megélhetését, de ez már egy más kérdés.

Update: Magyar Ellenállók és Antifaszisták

Üdvözlet!

Ez a blog egyik barátom bátorítására jött létre. A praktikus oka azonban az, hogy a Facebookon szerintem már mindenkinek az idegeire mentem a különféle újságcikkek bemásolásával, kommenteléssel, feltételezem, hogy nem mindenkit érdekeltek ezek. Ezért úgy döntöttem, hogy ilyen jellegű hajlamaimat egy blog keretein belül élem ki, ami sokkal alkalmasabb forma erre a tevékenységre.

Szerencsére van miről írni. 2010 áprilisa óta egészen új dimenziói nyíltak a közéleti vitáknak, amelyek bőséges alapanyagot biztosítanak azoknak, akik véleményt szeretnének formálni a társadalmat és a gazdaságot érintő problémákról. Az Internet is lépést tart ezzel, és lehetőség nyílik arra, hogy mindenki az éterbe kiáltsa a gondolatait, amelyet esetleg mások meghallanak, véleményeznek, olykor-olykor értelmes vita nyílik. Hiszem, hogy a közösségi kommunikáció ezen új formája éppen ezért rendkívül fontos szerepet fog betölteni az elkövetkező években, sőt már most is hatalmas jelentőséggel bír.

Nem titkolom azt, hogy közgazdászként alapvetően piacpárti vagyok, magyar állampolgárként pedig a demokrácia elkötelezett híve. Nem értek egyet a jelenlegi politikai vezetés irányvonalával, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne igyekeznék ragaszkodni a tényekhez, és ha valamit esetleg jól csinálnának, azt ne ismerném el. Nyilvánvalóan ezen igyekezetem ellenére sok dologban elfogult vagyok, és rengeteg esetben tévedhetek, ám ha kulturált formában felhívják erre a figyelmemet, akkor ezt el szoktam ismerni, és megpróbálom levonni a következtetéseket.

Bevezetőnek talán ennyit gondolnék. Ha úgy érzed, hogy van hozzáfűznivalód, javaslatod, nyugodtan szólj hozzá a témákhoz.