Őszinte leszek. Nem mentem ki a sajtószabadságért rendezett tüntetésre március 15-én. Erre persze nem vagyok büszke. Egyrészt rettentően tartottam attól, hogy kevesen vesznek részt, másrészt igen csábító volt inkább kirándulni menni a szép időben. Szerencsére tévedtem, és több becslés szerint is közel 30 ezren gondolták úgy, hogy véleményüket nyíltan vállalják. Ingyen és bérmentve, nem úgy mint a rendezvénytől nem túl messze.
Abba most nem mennék bele, hogy szerintem is bohózatba illő, ahogy Orbán Brüsszelben tövig benyal mindenkinek, míg azt hiszi, hogy az EU vezetői nem értesülnek arról, hogy ő hogyan osztja nekik az ívet Budapestről. Ezt például Tóta W. is megírta kiválóan, akit érdekel, olvassa el.
Sokkal inkább Révész Sándor cikkének gondolatmenete alapján indulnék el. 1848. március 15. a kialakuló magyarországi polgárság ünnepe, az Európán végigsöprő liberalizmus forradalmi eszméinek az ünnepe. Nem másé, ezért természetétől fogva is mérsékelten baloldali beállítottságú. Ennek különböző vetületei mindig valahogy bökték a későbbi korok kevéssé méltó rendszereit. Ferenc József érthetően nem rajongott a forradalomról történő megemlékezés iránt, hiszen a saját uralmát vitatta volna. Az I. világháború után valahogy a liberalizmust és a polgárosodást felejtették ki a történetből, és mindenáron a nacionalizmust igyekeztek hangsúlyozni, holott az 1848-ban még teljesen mást jelentett. A II. világháború után pedig a forradalom baloldaliságára akartak túlontúl ráerősíteni azzal, hogy Táncsics és Petőfi vált a központi szereplővé, akik valóban nyitottak voltak a korai szocialista eszmék iránt, viszont több meghatározó, ámde politikailag nem megfelelő személyt kihagytak. Orbán pedig újra vissza akar térni a '20-as évek gondolatvilágához, leginkább az '50-es évekre jellemző eszközökkel, jelesül hogy a politikailag érzékeny versszakokat kihagyják a címben szereplő versből.
Sajnos mindegyikük megfeledkezik arról az egyszerű pesti polgárról, aki 1848. március 15-én az eseményeket valójában alakította. Kívánalmait nem másnak kellett kitalálnia, hiszen a 12 pontban nagyon világosan tudomásunkra hozták azt, hogy mit szeretnének. Sajtószabadságot, demokráciát, törvény előtti egyenlőséget származástól függetlenül, közteherviselést, önállóságot. Ezek egytől egyig szabadelvű célkitűzések, és egyre inkább úgy néz ki, hogy napjainkban bizonytalanná válnak.
Magyarország egyik legvirágzóbb időszaka ugyanis az 1867-től az I. világháborúig terjedő periódus. Ugyan a császári uralom megkérdőjelezhetetlen volt, de ha bizonyos korlátokkal is, lehetőség nyílt a szabad politikai véleménynyilvánításra, az országgyűlés szerepe nem csak jelképes volt. A polgárok önmagukban bíztak, a saját kezükbe vették sorsuk jobbra fordítását, keményen dolgoztak jólétük megalapozásán, nem az államtól várták a túltengő gondoskodást.
Egy ilyen gazdasági fellendüléshez ezért szükséges a 12 pont elveinek megvalósítása. Amint az emberek nem az atyáskodó államtól várják a megváltást, hanem az öngondoskodás kerül előtérbe, amint a magántulajdon védelme hosszú távon biztosított, és az nem kérdőjeleződik meg az egymást váltogató kormányok által, amint a polgárok (és nem a zemberek, vagy Tóta W. szóhasználatával élve jobbágyok) érzik, hogy a közügyeket aktívan befolyásolhatják, a demokrácia alapelvei érvényesülnek (például a sajtó szükség esetén kritizálhatja a mindenkori kormányt), akkor fog beindulni a valós, hazai eredményeken alapuló gazdasági növekedés, a szélesebb rétegeket érintő jólét.
Ugyanis nem az állam teremt munkahelyeket, hanem a versenyképes vállalkozások. Ezeknek a vállalkozásoknak pedig jól képzett munkaerőre van szükségük, nem a 15 éves korukban az iskolából elbocsátott, szakma nélküli nyomorultakra (ahol a nyomor és a tudatlanság fenntartása politikai érdekké kezd válni), és nem használhatatlan képesítést szerző diplomásokra. Továbbá nem az államnak kell a devizahiteleseket megmentenie, hanem annyi pénzügyi tudatosságot beléjük nevelni, hogy legalább kellő óvatossággal tájékozódjanak ilyen esetben. Az államnak nem a jelenleg elmaradott és versenyképtelen (és nem utolsósorban politikailag megbízható) vállalkozásokat kell mesterségesen fenntartania az MFB-n keresztül, hanem a termelékenységet növelő, a magas hozzáadott értéket előállító ágazatokat támogatnia. Az államnak nem a 0 hozzáadott értékű, XIX. századi gyarmati országokat idéző monokultúrás gazdálkodókat kellene évről évre kimentenie, hanem segíteni a magasabb feldolgozottsági fokú mezőgazdasági termékeket előállító gazdákat, szövetkezeteket.
Amit leírtam, azt már ezrek elmondták előttem is, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Csak ezzel sajnos összeférhetetlen az, hogy a zemberek kellemes tudattalanságban várják a megváltást a nemzetvezetőtől. De lehet, hogy beigazolódnak a Bibliában foglaltak, és el kell telnie 40 évnek, hogy a fentiekből bármi is megvalósulhasson...
Update: Vakvágányon
