Fájóan hosszú idő telt el a legutolsó bejegyzésem óta, de remélem a mostani a sok olvasott, hallott és látott hírt egységes keretbe tudja rendezni. Arról a jelenségről van szó, amit közkeletűen kultúrkampfnak neveznek (bár a fogalom egészen mást takart valójában), végső soron a kormány részéről indított egészpályás letámadásról, aminek itt az oktatásra, művészetekre, közgondolkodásra és más, tágabb értelemben kultúrához tartozó területekre vonatkozó vetületeit taglalnám.

Igen határozott meggyőződésem az, hogy a nemzetvezető, azon középtávú igyekezete mellett, hogy az államberendezkedést erőteljesen autoriterré alakítsa, hosszabb távú elképzelése, hogy olyan embereket neveljen ki, akik fenntartják hatalmát, és már a legifjabbak is a megfelelő és kívánatos álláspontot hallják és tegyék magukévá. Nyilván minden államhatalom valamilyen szinten a saját világnézetét támogatja, de egy ilyen fokú erőltetés például Németországban elképzelhetetlen lenne (emlékezetes a hatalmas vita az etika és a hittan oktatásáról). Emellett Magyarországon sajnálatos módon leginkább jobb-, de esetenként baloldalon is találunk elfogult egyházakat, amelyek tágabban értelmezik az értékrend közvetítését, azt politikai téren is fontosnak gondolják.

A rendszerváltás után alapelv volt, hogy mindenki meggyőződése szerint választhasson gyermekének iskolát, és legyen lehetősége arra, hogy a közelben egyházi és világi oktatásban is részesülhessen a gyerek. Jelen pillanatban ennek a rendszernek a szétverése folyik. Ugyan valós probléma, hogy iskolákat kell bezárni az új népességi viszonyok, továbbá az önkormányzatok tragikus gazdasági helyzete miatt, de úgy látom, hogy 2011 áprilisa óta ebben a köntösben a világnézetileg a jobboldalnak megfelelő egyházi iskolák túlsúlyba kerülését tapasztalhatjuk több vidéki településen. Emellett több iskolát megszüntetnek véglegesen, ami egy fájó kényszerűség, de megdöbbentőnek tartom azt a képmutatást, hogy a választások előtt máglyán égették volna meg azt, aki ezt felhozza, most pedig szépen csöndben zajlik a folyamat. Az már persze csak egy mellékszál, hogy az állam jelentősen finanszírozza az egyházakat, ráadásul magasabb a normatíva az egyházi intézményekben, tehát egyik zsebéből tesz át pénzt a másikba a takarékosság látszatát keltve.

Nem lehet szótlanul elmenni amellett, hogy mennyire nyíltan propagálják a saját politikai álláspontjukat az egyházi iskolák, és óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy az iskolaátadások emiatt tervszerűek. Ráadásul pont akkor, amikor bizonytalan helyzetbe kerül az AKG, és a Corvinus felett is lóbálják a kardot. Nyilván előfordulhat, hogy a felvetésekből semmi sem valósul meg, de így mindenki tudni fogja, hogy teljes alázatot várnak el tőle. Azon pedig elgondolkodnak majd, hogy a Pázmány és Gödöllő miért nem került a feketelistára, és levonják a megfelelő következtetéseket. Ezen kívül a finanszírozás központosításával, a kötelező tanterv oktatásával az állam kezében óriási hatalom összpontosul, fokozódik a kiszolgáltatottság. Pedig ez a hatalom rendkívül fontos reformok végrehajtására lenne képes, és az ésszerűsítést is végre tudná hajtani a köz- és felsőoktatásban, csak nem ilyen önző és kicsinyes érdekektől vezérelve.

A fiatalság az oktatás mellett máshol is iránymutatást kap. A Tűzraktér megszűnik jelenlegi formájában, a Sirályt kilakoltatják, a Zöld Pardon helyén országzászló épül. Egyik helyen sincs szó arról, hogy a pénzügyeket rendeznék, új szerződést kötnének, az összest eltörlik. Olvasgassa a fiatal az alkotmányt inkább az országzászló tövében ülve. Persze az idősebb korosztály sem marad ki a nevelésből. Egyrészt Nemzeti Annamária és a közmédiumok gondoskodnak arról, hogy kizárólagosan pártunk és kormányunk véleménye jusson el a zemberek fejébe. Másrészt Koltay Gábor és az új filmdiktatúra megalapozza a helyes gondolatok kialakulását, de ha valakinek még hiányozna egy kis rovásírás, mehet Zuglóba a Trianon-konferenciára. A filozófusok meg úgyis mindig csak bajt kevernek, majd csak találunk valami ügyet ellenük is. Mind a fővárosi, mind a vidéki színházak élére megbízható emberek kerültek, avagy ellehetetlenítették őket. Francnak kell annyi sötét gondolat, ne töprengjen annyit a magyar dolgozó. Meg ne legyen kielégítő nemi élete. Már csak egy a probléma, mégpedig az, hogy a művészetnek alapvető célja, hogy az emberekben gondolatokat ébresszen, érzéseket váltson ki, mégha azok nem is mindig kellemesek. Még akkor is, ha ezt habzó szájú szélsőségesek nem veszik tudomásul, és úgy hőzöngenek, hogy például nem is látták vagy olvasták a művet, amiről ilyen határozott véleménnyel bírnak.

Engem az egészben ám az zavar, hogy a kormánynak nem a célja az esetleges sötét gazdasági ügyek felszámolása, hanem csupán egy eszköz, hogy a vele nem teljes mértékben egyező véleményt hirdetőket véglegesen és mindörökké megsemmisítse. A megfelelő és kívánatos oktatáspolitika pedig kitermeli majd a hatalmat bebetonozó új korok új kádereit...