Kétségkívül minden demokratikus rendszernek előbb-utóbb eljön a válsága. Az ókori demokráciák is elbuktak egy idő után, Németország is nehézségekkel szembesült a II. világháború előtt, és hazánk is úgy néz ki, hogy komoly kihívások előtt áll. De akik ezzel szeretnék igazolni autoriter államfelfogásukat, azokat el kell, hogy keserítsem, minden tekintélyelvű rendszer szintén megbukik, általában akkor, amikor nem sikerül betömni a lázadozó nép száját kenyérrel és cirkuszi játékokkal. A demokrácia olyan, mint a Windows, tele van hibákkal, drága, de még nem találtak ki nála jobbat. Vagy mint a levegő, melyet csak akkor értékelünk, ha nincs, hogy egy újabb közhelyet süssünk el.

Napjainkban úgy tűnik, egyre inkább felértékelődik 1989. Mind a hatalom korábbi, mind a leendő birtokosainak visszafogottsága, önmegtartóztatása olyan kivételes állapotot eredményezett, amely azóta sem fordult elő. És ezzel a lehetőséggel élt is az ország, amint azt a '90-es évek második fele bizonyítja. Természetesen ennek is megvolt az ára, hiszen Trianon és a II. világháború után a szocialista rendszer is csatlakozott a társadalom kibeszéletlenül maradt súlyos kérdései közé, de ha azt nézzük, hogy vér nélkül lezajlott a rendszerváltás, akkor ez abban a pillanatban elfogadható kompromisszumnak tűnhetetett. Ezt az idillt törte meg a 2000-es évek túlhajszolt költekezése (és itt most kéretik mindhárom kormányra gondolni), pontosabban a 2006-os pofáraesés. Eljött az igazság pillanata, hosszú idő után először szembe kellett volna nézni a hibákkal, és levonni a megfelelő tanulságot, mérlegelni cselekedeteinket, átgondolni, hogy mit kellett volna máshogy tenni. Sajnos sokan arra a téves következtetésre jutottak, hogy a szocialisták hibáztatása megold minden gondot, ergo a Fideszre kell szavazni. Nem mintha ez bármit is számítana, főleg így utólag, de már akkor is egy súlyos logikai tévedés volt egy állítás hamisságából azt a következtetést levonni, hogy a másik igaz.

Amióta tudjuk, hogy a 2010-es fülkeforradalommal eljött a paradicsom, alig tudunk egyszerűen lenyűgözöttségünkből felocsúdni. A gyorsnaszád mindent elsöprő lendülettel tör előre. Vagy nem. Az éves GDP-t az alacsony előző éves adatokhoz képest is alig tudja túlszárnyalni az ország, negyedéves viszonylatban visszaesés tapasztalható, hiába a német növekedés. Valóban súlyos a nemzetközi gazdasági helyzet, de a szomszédainktól szakadunk le éppen. A devizahitelezés problémáit még mindig csak a vagyonosaknál lehetett megoldani, ami a bankrendszernek be is tett vastagon. Továbbra is súlyos a munkanélküliség, és hiába a közmunka, az állam pusztán egyik zsebéből a másikba teszi át a pénzt - szerencsés esetben. Az ÁFA 27%, ami minden szegényt még súlyosabban érint, jön a tranzakciós adó és a telefonadó, ami ismételten nem a nagyban játszó svihákokat sújtja, hanem továbbra is a nyugdíjasokat és a szerényebb bérből élőket, hiszen a fajlagos adóteher itt nagyobb. Az egy-kétkulcsos SZJA és a válságadók után sikerült fenntartani az adórendszer gányoltságát, 12 év nyugdíj-megtakarításait egy tollvonással elégetni, cserébe hősiesen 78,9%-ra vinni a GDP arányos államadósságot (ami persze percek alatt eltűnhet ismét). A gazdaságban gyakorlatilag nincs hitel, belföldi fogyasztás szintúgy, és még hosszan lehetne sorolni. Egyedül az export bíztató, de azt meg ugye a gyűlölt multik hozzák túlnyomórészt.

És ezt a sok jót miért cserébe kapjuk? Azt már tudjuk, hogy a Fidesz a teljes állami intézményrendszert elfoglalta, legyen szó közhivatalokról, kultúráról, oktatásról. Az Országgyűlés törvénygyárrá silányult, semmiről nincs érdemi vita vagy előzetes egyeztetés az érintettekkel. A törvénykezéssel való visszaélés számos példáját láthattuk, és a jogalkalmazás sem ment olyan gördülékenyen a holdudvarban, mint az elvárható lett volna. Korrupció ugyanúgy van, mint a szocik alatt, csak most már nagyobb a tét és a látszatra sem ügyelnek, kidőlt a bili, hogy vidéken le vannak osztva a haveroknak az állami földek. Mindenre egyre szigorúbb szabályok vonatkoznak, hatalmas pénzbüntetések, börtön, mégsem érezzük úgy, hogy ezáltal bármi jobb lenne. Megszorítások folyamatos jelleggel jönnek, éppen úgy mint Gyurcsány alatt, csak Matolcsy ötletszerűségben fényévekkel veri elődeit. Mindennek jelentőségét az a zseniálisan eltalált húzás adja, hogy a nemzetvezér bedobta a pártok állami támogatásának visszavonását. Ez ahhoz hasonlítható, amikor szóba került, hogy a képviselők fizetését megemeljék, de minden más pótlékot töröljenek el. Nyilván mindenki örülne, ha nem menne el durván 2,5 milliárd ezekre a pártokra, csak ez az adott viszonyok között persze azt jelenti, hogy a Fidesz a gazdasági hatalom birtokában sokkal nagyobb hasznot hajt a kieső bevételnél azáltal, hogy gazdaságilag ellehetetleníti ellenfeleit.

Ennek következtében értelemszerűen egyre többeknek esik le a tantusz, ám sokan ismét félnek szembenézni a rideg valósággal, aminek következményei egyre riasztóbbak. Márpedig nem lenne érdemes az MSZP és a Fidesz után egy harmadik pártban is csalódni, hiszen ebben az esetben sincs másról szó, mint sekélyességről, másra mutogatásból, bűnbakok kereséséből, mely végsősoron továbbra is azt a látszatot akarja fenntartani, hogy a jelen gondjaiért egyedül mi nem vagyunk felelősek, amit ráadásul már felmenőink egyszer bevettek. Ezt a rövid távon kényelmes tévképzetet nagyon jól adagolja a közmédia is, és riasztó lehet majd az átvertség érzése mindazoknak, akik csak innen tájékozódnak. Itt mutatkozik meg a média még függetlennek tekinthető részének és az Európai Uniónak a szerepe. Bár ameddig ez a felismerés nem ölt szervezett kereteket, mindez csak pusztába kiáltott szó.

Update: Sorsunk eldőlőben