Felsőoktatás

 2011.03.13. 00:10

Múlt héten ismét szóba került a felsőoktatás átalakítása a nemzeti fülkekormány  napirendjén. Ennek egyik eklatáns példája, hogy Pokorni Zoltán egy országgal röhögtette ki magát azáltal, hogy élő egyenes adásban olyan orbitális baromságot mondott bele a kamerába, amely a nemzet egységét megtestesítő személy becsületére is válhatott volna.

A probléma ismert, régóta hallhatjuk a mantrát: a képzési szerkezet nem követi a munkaerőpiaci igényeket, a kikerülő diákok gyakran a munkanélküliek népes táborát gyarapítják (jobb esetben ugyan találnak munkát, csak annak semmi köze nincs a végzettségükhöz), az oktatás minősége csapnivaló, rengeteg vacak intézmény van, amelyek közül egy sem veszi föl a versenyt nemzetközi társaival.

A probléma egyik részére a tandíj lett volna megoldási lehetőség, amelyet a másik bejegyzésben már említett kommunista népszavazás megsemmisített (mókás kérdés felvetni azt, hogy miért igazságosabb az ingyenesség látszatát keltve az összes adófizető pénzéből kifizetni a képzést, mint annak árát az azt igénybe vevőktől elkérni). A másik pénzforrás pedig a költségtérítéses hallgatóktól befolyó összeg, amit lényegében el kíván törölni a kormány. Indoklásuk szerint ez a képzési forma tartja fönn a rossz képzési szerkezetet. Én ezzel nem értek egyet, ugyanis emberek biztosan nem hajlandóak olyan dolgokért félévenként százezres összegeket fizetni, amelynek semmi értelmét nem látják. És még ha lennének is ilyenek, ha fizetnek egy közszolgáltatásért, akkor azt miért ne kaphassák meg? Azon lehet vitatkozni, hogy mekkora részt térítsen egy hallgató (lehet képzési területenként differenciálni), de magának a rendszernek az eltörlése megszüntet egy nagyon fontos piaci alkalmazkodási mechanizmust, aminek a tökéletlen voltát az imént soroltuk föl problémaként. Pozitív példák a Semmelweis és a Corvinus keretei között tanuló külföldi hallgatók, akik nagyban finanszírozzák az intézmény működését, viszik az ország hírét, és nem utolsósorban nem csekély összegeket költenek el hazánkban.

A költégtérítéses rendszer eltörlésével véleményem szerint nem túl sok pénz takarítható meg, hiszen jelentős túlkereslet a jellemzően olcsó szakokon lép föl (pl.: jogász, közgazdász, bölcsész stb.), nem a drága szakokon (pl.: orvos, mérnök, természettudós stb.). Közismert vicc, hogy kommunikációs képzés azért indul mindenhol az országban, mert ahhoz csak egy tanár kell, egy darab kréta és egy tábla. Emiatt a keresztfinanszírozás csak korlátozott nagyságú lehet. Igazán jelentős pénz úgy lehetne megtakarítható, ha a vidéki főiskoláknak meghatároznának néhány alapképzést, amire a térségben szükség mutatkozik, a mesterképzést pedig ezek a hallgatók is a nagy regionális egyetemeken folytatnák, ha megfelelő eredményt értek el. Az intézményeket pedig össze kellene vonni, fióktelepként működtetni a kisebb kirendeltségeket.

Az a folyamat üdvözlendő, hogy az államilag támogatott keretszámokat továbbra is a természettudományos és műszaki képzések javára csoportosítják át. Csak ehhez érdeklődő és felkészült középiskolai diákok is kellenének, akiknek tudnának egy bíztató jövőképet adni, ami igazolná, hogy megéri ezt a pályát választani. A legfőbb problémát ott látom, hogy a középiskolákból többségében olyan emberek jönnek ki, akik az érettségi tételeket bemagolják, és ezen kívül más nem érdekli őket. A Bologna-folyamat és a tömegképzés elterjedése az ilyen mentalitású hallgatók túlsúlyba kerülésével együtt olyan mértékben rombolja a hazai felsőoktatás színvonalát, hogy az megdöbbentő.

A "csak legyen meg a kettes", a "nem veszem föl ezt a tárgyat, mert készülni is kell rá" szemlélet nem összeegyeztethető az egész életpálya lehetőséghalmazának maximalizálásával (bár álszentség lenne hosszú távú nézőpontok figyelembevételét elvárni egy végletekig rövid távon gondolkodó országban). Ezt csak úgy lehetne kiküszöbölni, ha erős követelményrendszer lenne, megszűnne a tisztán fejkvótán alapuló finanszírozás, jelentős tudás mellett jó pedagógiai érzékkel rendelkező tanárok tanítanának, minden félévben lenne egy kiscsoportos tantárgy, ahol a hallgató felteheti kérdéseit a tanárnak, megoszthatja az ötleteit (lásd tutorálás), és végezetül a legfrissebb nemzetközi eredményeket megismertetnék a hallgatókkal a külföldi folyóiratok olvastatása által. Ehhez persze az is szükséges, hogy a szakmai közvélemény ne arról szóljon, hogy az országszerte világhíres oktatók egymást ajnározzák, hanem hogy mindenki arra törekedjen, hogy nemzetközi folyóiratba és rangos külföldi PhD programba kerülhessen be.

Ha ezek megvalósulnak, akkor talán előfordulhat majd, hogy a következő közgazdász-generációnak már nem kell vagyonokba kerülő szakmai vizsgák letételével bizonyítania külföldön a felkészültségét, hanem végre megtalálják majd a térképen Magyarországot, netalántán bekerülünk a legrangosabb 200 intézmény közé.

Ezt kéne forszírozni, nem a Moszkva tér átnevezését...

Címkék: felsőoktatás reform

A bejegyzés trackback címe:

https://kazisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr172734774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.