Gondolom többetek követi az észak-afrikai eseményeket a világhálón. Szerintem csodálatos, hogy milyen ereje van az internetnek, és ez már megmutatkozott az iráni választások kapcsán, amikor a világ telefonos felvételeken keresztül ismerhette meg, hogy a Forradalmi Gárda mit művel az országban. Egyiptomban már kicsit okosabbak próbáltak lenni, és lekapcsolták az internetet, de még így is kerülnek ki információk.

A történet mostanság ugye úgy kezdődött, hogy Tunéziában néhány hónapja tüntetéseket tartottak a rossz életkörülmények, a szegénység és a munkanélküliség miatt, végül Ben Ali elnök távozott. A demonstrációk átterjedtek Egyiptomra is, és azóta is zajlanak, itt éppen Hoszni Mubarak elnök távozását szeretnék elérni, egyelőre úgy néz ki, hogy ebből annyi sikerült, hogy a következő elnökválasztáson ne induljon újra.

Alapvetően úgy látom, hogy a fejlett világ két, egymásnak ellentmondó eshetőség között bizonytalankodik. Szeretne demokráciát látni ezekben az országokban, ugyanakkor el szeretné kerülni a szélsőséges iszlám csoportok hatalomra kerülését (persze erre altruista hajlamaik mellett azért kevésbé fennkölt dolgok is ösztökélik). Mindkét cél támogatható, csak sajnos jelen állás szerint egyszerre mindkettő nem megvalósítható. Feltehetően ennek tudható be, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió diplomáciai gépezete vár, és a lehető legkevesebbet szólal meg.

Sajnos ugyanis az ellenzéki csoportok jelentős tömegeit adják iszlám fundamentalisták, amelyeket a nem éppen demokratikus vezetők konkurenciának tekintenek, és működésüket igyekeznek korlátozni. Nézzük csak meg Irakot és Szaddám Huszeint, Pakisztánt és Pervez Musarrafot. Sokáig élvezték az Egyesült Államok támogatását (gondoljunk az irak-iráni háborúra, illetve az afganisztáni harcokra), ugyanis rendszerük nem hagyott lehetőséget a szélsőségesek számára, és ezért értékes szövetségesnek számítottak. De akár vehetjük a mostaniak közül Hamid Karzait vagy Hashim Thaçit, egyikőjük rendszere sem túl demokratikus, viszont annál korruptabb. Hoszni Mubarak esetében pontosan ugyanez az eset, ráadásul közben Amerika szépen felfegyverezte Egyiptomot.

Ezért Mubarak bukása bármennyire is kívánatosnak tekinthető, de igen komoly problémákat vet föl. Egyiptom a Közel-Kelet egyik legstabilabb állama, az 1979-es békeszerződés pedig Izrael legfontosabb politikai szövetségesévé tette az arab országok körében, azóta is állandó közvetítő, ha valami balhé történik. Ha itt szélsőségesek kerülnek hatalomra, márpedig a Muzulmán Testvériség az, akkor semmi jóra nem számíthatunk, demokrácia ide vagy oda. Ráadásul az Egyesült Államok erőit eléggé lekötik az iraki és az afganisztáni események, és ezt ők is nagyon jól tudják, sőt Irán is egyre több gondot jelent, noch dazu a környéken van Líbia, Szudán és Palesztina.

Szóval én akármennyire is szorítok a demokratikus átmenetnek, lehet, hogy a világpolitika alakítói úgy gondolják, hogy jobb ma egy diktátor, mint holnap egy iszlamista forradalom. És nem is biztos, hogy nincs igazuk.

Update: Egyiptom és 1956 párhuzama